Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A  NÉMA ŐRZŐ

 

 

Lakik bennem egy kisgyerek,

úgy öt-hatéves, fiú.

Hallgat, nagy, ijedt-kék szemekkel,

lesi, hogy pereg az idő felettem

és vált őszbe a hajmaradék.

 

Nézi megriadt kapkodásom,

fogyó fény felé forduló fejem,

titkokra tárt szemem tágulását,

és félt, ha rángani kezd

a meglazult izom szemem sarkában,

a szarkaláb alatt.

 

Tört mondataim cserépdarabjait

játékként kirakja, rendezgeti.

Keresi értelmét a szónak,

mikor hangzott el, ki mondta, és miért?

Majd újrajátssza.

 

Figyel, ahogy a szélre ülve,

mint hajítófegyver, visszaütnek

merész vágyaim.

Látja, amint a szándék hevéből langyos

lötty lesz, míg kijut a fogak nyílásain.

Töpreng, tűnődik.

 

Minden mozdulat lassú, vontatott,

apró ujjával pókhálót igazgat,

rozsdás idegek útjain kutatva.

Arca rezzenéstelen,

csak a szem mozog,

és az is csak lassan.

 

Míg ébren vagyok, éber ő is, tanul,

kiles, raktároz szüntelen.

Piheni nem tud, nehéz a várta,

egy bottal jeleket rajzol,

ha elnyom az álom: porba,

emlékek közé.

 

Néma hallgatója nagy szavaknak,

titkok tudója értetlenül.

Kézenfog, nagyritkán ölel,

nem sír, nem nevet,

csak őriz.

 

Bennem, mellettem él,

mint régi, jó világom,

parasztudvar hetyke vitéze,

dolgos patkolókovács.

Néha elvezetne,

látom arcán, hogy irányt mutat,

s a legyintést is belül:

minek?

A külső burok, váza, otthona:

jómagam - nem érti meg.

Közös sors, ketten csigaházban,

szelíd burokban a két idegen.

Hit nélkül, lemondón,

Együtt.

 

Egy szerelem kerülget makacsul,

visszatérőn, későn jött furcsa érzés,

tán emlék tükre csak,

bekerít befon, száll jó magasra,

játszik velem feldob,

leejt.

 

A kisfiú csendes, nem szólna most sem.

A márvány arcban most sincs visszajel.

Jól teszem?

Annyi kérdés…csak ül,

vagy áll éppen és néz, néz,

figyel.

 

Mit mondjak, hogy szóra bírjam,

csak egyetlenegyszer

csak most, csak most felelj:

Szabad-e hinnem,

szabad –e élnem még

valakiért?

2004.05.23.©Balog Gábor

 

HELYZETELEMZÉS

 

 

Lánc, lánc eszterlánc eszterlánci cérna…..

Bilincs és kötél.

Lehúz, betonoz, fogvatart.

 

A tavaszi szél, mint a mesében:

vizet áraszt,

idétlen rímként

a fecskék jönnek vissza ezerrel,

az ám! Valahol Egyiptomban

fogdossák a legyet,

mert jobb dolguk nincs.

A medve rég visszafordult,

lompos faszkalap, hogy

kibőjtölje a jóidőt

és kopott kabát

egy évre újra helyet talál fogason.

Megrövidültek az éjszakáim.

Csalás!

 

Lánc, lánc eszterlánc eszterlánci cérna…..

Lassú tangó, lebbenő selyem,

olcsó párkajáték.

 

Gagyi, gagyi, gagyi a világ összes

aranya, kóbor jósnőkkel

tele az éjszaka. Jönnek sorban

szeméttől bűzlő kézzel.

kérik kezed, hogy megjósolják

képedbe röhögjék fogatlan szájjal:

szerelmed sose lesz,  és jobb,

ha megdöglesz, de rögtön,

mert mire vársz vén hülye?

Nem vagyunk egyértelműek?

 

Lánc, lánc eszterlánc, eszterlánci cérna…..

Napból szállt aranyfonál

vakremény, nyakon.

 

Zuhog a hó, és a hagymából

kínnal kipréselt

virágok ezreivel szaladgál a nép,

hogy nőket köszöntsön, no meg

a tavaszt várja, hogy ugye eljön?

Birkaként bámul a sarki koldus

a hullott pénzt maligánba váltja,

mert jobb a forma is, ha benn van

a tartalom a hasban,

és szebb lesz a világ!

Véget nem érő önámítás.

 

Lánc, lánc eszterlánc eszterlánci cérna…..

De kurva vékony! Semmirevaló.

Kertemben,

idővel mit sem törődve

tegnap elvirágzott az első hóvirág.

Rohadj meg!

Egy évig várhatok,

hogy újra lássalak.

 

© Balog Gábor 2004.03.09.

IDILL

 

Elszállt a vérnyomásom.

Üldögélt  homlokom felett

a halálfélelem.

Kisebbik kölkömre gondoltam:

lassan emberré válik,

és ahogy a hideg veríték lefolyt,

csak az járt fejemben:

szervusz világ, és nem marad

semmi utánam, pedig

írni tanul már két unokám.

 

Fostam erősen,

hát lenyomtam két sört.

Nem volt zenéje az estnek,

nő se volt, gyerek se,

a kutya fingott játék helyett,

szóval idill, hát mit volt tennem,

 a vén kaszást kiraktam

magam elé a gyepre

és töltöttem neki:

„Most mondd haver,

mitől kéne

 téged szeresselek?

Csak elvenni fogsz,

adni semmit,

ezt én is ismerem.

Hibázol ott, ahol én hibáztam,

nem józan értelem vezérel,

csak üres verem,

ahová csalni készülsz.

Húzz el innen!

Verd kaszád nyakadba,

Hagyj üldögélni! 

Rólad leették a húst a mítoszok,

fehér vagy, zörögsz,

mint rossz konzervdoboz.

Nem téged vártalak!”

 

Nem volt párbeszéd,

mert nem állt össze a pár,

ő vinni akart, én maradni,

és volt erőm

 időben visszaadni

meghívót éjféli bálba:

„Még nincs kész ruhám,

és munkám is maradt még

idefenn!”

Elment és megnyugodtam.

A sós lé az arcon

rászáradt csíkot hagyott,

a csend a betakart, és a hiányok

sem fájtak tovább.

 

A hirtelen jött béke,

mint régi filmből a snitt,

mindigélt vágyam vetítette:

Úgy, de úgy szeretnék

valami giccses hajón

lassan leúszni az én Dunámon

Bécstől a tengerig, kabinban,

két whisky között

a harmadikért remegve

végiggondolni mindazt,

amit nem mertem sosem.

 

®Balog Gábor 2005.03.11

 

IGAZMESE

 

Ne hidd virágszál,

hogy csak a rosszat látom,

és vak szemem

a szépreébredésre.

Ne hidd, hogy csak a ránc,

ami megfog az arcban,

és összeráz a szépségben a sár.

Ne hidd, hogy torzult az inga

és csak egy irányba leng ki

megcsúfolva minden fizikát!

Nem így van!

 

A kopott szerkezet, rozsdája közt

a vén motor minden tavasszal

és ősszel is mindig csak

azt veri, dobogja,

amit tiszta szívvel,

gyermekként éltem át.

A vén gesztenyefát,

házunk udvarában

sokszáz  virágzó kaktuszt,

mit egy rendőr nevelt

ráérő idejében és üvöltve,

késsel zavart minket,

kölyköket, ha labdás kedvünk,

s az ügyetlenség

ágyásaiba vitte lábaink.

 

Ezernyi hangból összeáll a dallam.

Mély, fenséges lassú, mint a víz,

 erős, tele vággyal,

álommal, széppel, lopott orgonával

és anyám rajzolt krétavirágaival

lebontott iskolám elégett,

 zöld tábláján a ballagáson.

Fény, de mennyi, istenem,

és mennyi még hogy árnyék is legyen,

ahol húszévesen

hol ezzel, hol azzal megpihenve

holnapot vártam, ahogy várom ma is.

Mozdulatok, felek és egészek,

bennemmaradt, félszeg ébredések.

Tanulókor, a test formáit kutatva,

lélek és biológia.

 

Esték és hajnalok

egy dalban - egyidőben,

vízpart, mint a giccs,

bokros, rekettyés.

Ösvények, kivágott erdők

régi csapásai,

kiránduláson talált bicska:

a Medveölő!

Anyám testének íve,

 ahogy hajolt hogy visszaüsse

a szálló labdát,

 mint falusi vásárban

árus cigány képén

a fonalas macska,

s kezéről lerepülő jegygyűrű

sárga villanása,

 nyári fényben,

és íve annak is, ahogy lehullt.

Szegény aranydarab.

Kétszer veszett el. Mindörökre.

 

Mennyi csók, hányféle bőr,

mennyi illat, mennyi hallgatás

szól a dalban, barnán, feketén!

És volt egy vörös is,

mint est a Petőfi versben,

csak szebb és nem kötelező.

Szárnyalások, vad együttfutás

egymásnak feszülve,

kéz-kézben ballagás és estevárás.

Formák, vonalak,

arcok, mellek, 

a szőr selyme nyíratlan,

 borítva öl mélységeit.

Nemzés, születés, halál,

harmóniában, összeillőn,

viselve minden találkozás

és válás örömbánatát.

 

A kezem ma is, mint vízbe nyúló ág,

jó mélyen gyökérrel földbe ágyazott

öreg fáról, a folyó fölé hajolva

megment minden fuldoklót,

ki arra téved fuldokolni,

ha dolga nincs jobb,

és van benne még annyi ész,

vagy szem, hogy észrevegyen.

 

Szól a dal. Szép.

Nem szomorú, mint hinnéd,

csak szép,

belül változó, mindig visszatérő,

boldog, büszke, csendes.

Igaz: magánakvaló!

Látod? 

Képtelen vagyok megöregedni!

Aludj jól!

 

 

2004.03.09.

© Balog Gábor

 

NEM FOGADOTT HÍVÁS

 

Arcán a járomcsont erősen kiáll,

szaladni készülő haján csat feszül számolatlan.

Szeme színészként tudó, vagy tudatlan.

Kérdést közvetít, vagy elvarratlan

szálként hagyja válasz nélkül

a férfifélsz körötte rebbenő

rezdüléseit.

 

Az út a városból épp oly poros,

mint volt befelé.

A bőr már nem feszes,

a derék sem jelez szálfaként,

s a lámpafény a szemben

már nem csillan vissza

hittel teli.

A zsák a háton,

már nem gyűjti társak kacatját,

kezem botot keres kéz helyett.

 

Mennék, hisz sorsom ez.

Az idő nagyúr!

Mennék, de visszatart,

hogy tudom, mi van mögöttem,

merre szól zene,

hol járnak gyors táncot

szép leányok,

s mily jó, mily meleg

az ifjú test.

 

Mennék, de kérdésem

még maradt,

s a válasz ott leng,

elvarratlan szál,

az íves járomcsont fölött

kék szemekben.

 

Miért nem szólsz?

Miért félsz?

Én csak szóból értek.

Védsz a hallgatással?

Játszol? Ezt így szabad?

Magad, ha nem adhatod,

mert máshoz köt szavad,

vagy álmod mást rajzolt jövőnek,

kérlek, eressz!

 

Könnyebb a távozónak,

ha nem kell visszanézni….

 

2003 december 19.

Az év utolsó munkanapja

© Balog Gábor

 

 

TŰRNI

 

Nem tűröm, hogy ne szeress, hogy elmenj,

 ne álmodj rólam ébren is,

ne várd, hogy megöleljen, mindkét kezem,

ne kérd, hogy szóljak hozzád, s

tágra nyílt szemmel bámuljam szépségedet.

 

Nem tűröm, hogy játssz a lánccal, mivel megkötöttél,

megsértődj, elfordulj, hátrálj, visszalépj!

visszafogd markodban simogatásod, ellökd

a bennem lendülőt.

Nem tűröm, hogy játssz szavakkal és

kedved szerint torzítsd, ha bánt a szó.

 

Nem tűröm, hogy életem kopott kavicsként

dobd vissza part-fövenyre, Levess,

mint megunt göncöt, s tűnj el úgy,

hirtelen, ahogy belémdobbant a létezésed.

Nem tűrhetem!

 

Nem tűröm, s tenni nem tudok, sem érte,

sem ellene, csak várnom lehet

feltámadásra, hit nélkül, bénán,

lélekhalottan, dühöt

fröcsögve, önmagam rombolón.

Tán

jobb lenne békét kötnöm velem!

© Balog Gábor

2005.01.25.

 

NINCS

 

A szívem hiányzik.

Magával vitte a kedves, jó apróra

összegyúrva, eres szép kezében szorítva,

hogy fájjon, ha tavasz jön újra

és kinyílik ácsolt fejfája körül

a sárga nárcisz.

 

Zsákba kötve hátamra dobta

éveink összes sarát,

veledésnélküledsem átok

ül nyelvet öltve homlokom mögött.

 

Csend van, rosszízű, nyomasztó.

A rigók hajnali lármáját se

hallom, mert hiányzik.

hiányzik a szívem nagyon.

 

©BGJ 2002.06.19.