Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VALLOMÁS

 

A bőrödnél kezdem. Nyakadon.

Ujjbeggyel végigsimítok vállad hajlatán,

karon a pihét, sárga csibetollat kócolom

és tenyeredbe kis kört rajzolok.

Egy reklám adta az ötletet,

kommunikálhatok így is veled,

szó nem kell, most minek,

csak megzavarná a hirtelen ihletet,

hogy zengjek ódát, rögzítsek képeket,

beteg elmémbe bajkeverőnek

raktározzam szépségedet.

Tudnám máshol is kezdeni,

a lehetőség adott,

melledre üthetném a napot,

mint dupla sárga billogot,

hogy onnan ébredjen reggel a világra,

sarlós holdakat ültetnék szemedbe,

ezüsttel futtatott tavat a köldöködbe

ócska bazári piercing helyett.

 

Hiányzol. Messziről nehéz szeretni,

csak tolul a szó és nem hallja senki,

visszhangja semmi, elbújsz,

zárod magad magányba,

hívást nem fogadsz és a kapcsolat

minden lehetőségét megtagadtad önként.

Se kép, se hang.

Jobb így neked? Kérdezném.

Talán, megérteném, ha így a jobb.

Ha mondanád, felejthetném

a tervbe nem vett,

de ketten végiggondolt holnapot,

s a tervre külön-külön meghozott,

meg nem beszélt következtetéseket.

Adnék esélyt

újraszámolni mindent.

.

Áttételben téged megkeresni,

valami rokonnal üzenni

olcsó megoldás, nem vállalom.

Ez itt most a padló: szintemen van.

Holnap én felkelek.

 

Bezárt ablakodra dobott magam:

visszapattanó kavics

csukott spalettán.

 

BGJ.200510.11.