Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SÉTA A LELKÉSSZEL

022--9-.jpg

SÉTA A LELKÉSSZEL

 

Sem a lelkész, sem én nem voltam már abban a korban, hogy ne tudjuk, egymást csak karonfogni tudjuk. Sétálunk egyet a kertben és nem adunk fel, nem is válaszolunk meg találós kérdéseket egymásnak.

Sem hitről, sem világ folyásáról.

Ő végigélte lépcsőfokait a húsba, megélhetésbe vágó majdnem üldözöttségnek és hálát ad ma is azért a majdnemért. Családja, apja hite és elkötelezettsége adott erőt, vagy saját, meggyőződéses makacssága, hogy az Ember jó? Az ő magán-történelme, Ő a tudója.

Világot, piciny, szűk kis világot épített kemény munkával, végtelen, de nem vak, elvakult világot maga köré, vonzáskörében azokból, akik hisznek a jóban. Azokból, akikből hagyományos, nagy biznisz hitek még nem formáztak lelki nyomorékot, azokból, akik ma is keresik az utat.

Oda, ahová mind megyünk. Oda, abba szürkeségbe, meg a három méter föld tűnő realitásába, ami lehet a nagy kékség, az utódokban megőrzött emlékek, vagy egyszerűen csak a csönd. A szünet, két kottahang között, kivárásosan, hogy észrevedd, ember, mily fontos a hang, és mily fontos szerepe van a csöndnek, s a szünetnek is.

Én, a magam más útjaival ma sem tudom besorolni magam, szinte sehova. Pedig tartozom! Tartozom közösséghez, tartozom páromhoz, szűk és szélesebb értelemben vett, elfogadott, vagy zsigerből elutasított családtagjaimhoz minden ágon. Tartozom ahhoz, aki kockás kendőre rántott csirkecombot varázsolt egy vonaton, és megetetett, de felpofozott, ha épp túltengett bennem, a felfedezés, a vándorló, elkóborló gyermek-kíváncsisága. Elvesztem-megkerültem, kisidő után. Tartozom a rossz tanácsokkal engem felvértezőkhöz, a tanáraimhoz, mert igaz emberként voltak hót-buták, az érvényesülés útja nem a munka a tisztesség lett volna, de hazugság, pudvás seggnyalás „miegyéb”. Nem ők voltak az a Magyarország, ami ma, szlogenben, spermahajderekkel az élen, - köröttük a nyelvesek, a haszonlesők- jobban teljesít. Ők csak a tisztességet, a tudást adták szinte ingyen. Rendszertámogatóként, vagy rendszerellenzőként, egymás kiegészítve, hitük, meggyőződésük szerint. Tartozom egykori hivatali vezetőimhez is. Érdemük szerint, ismerve minden „voltnak” tehetségét, hajlékonyságát, gerincességét, vagy máig megőrzött tolvaj mentalitását. Ötvözötten, cizelláltan is. Ahogy a reklám, a becsalogató mondja, „mert nem vagyok hülye”!

 

A lelkésszel karonfogva járjuk a „birtokot”, a semmit, ami gondozott, ami él, ami az élet, a szeretet mindenek felettiségét hirdeti kicsiben. Lestük a kacsát, ahogy befalja a barna meztelen csigát, mert barna mételynek átka a sok hápogó, esetlennek tűnő kacsa. A kicsiben otthonélő, a fél- vagy annyira sem kiművelt, de józan paraszti ésszel gondolat-alkotó, embernek alsóbbrendű szárnyas-szárnyatlan, amolyan nem horngábor-liba.

 

Hold, semmi fölöttünk, mint az istenáldotta Bulgakovnál. Sztálinból, Horthyból nem őrzött meg annyit a világ, ami ferde köpésre érdemes. Most a barbárok, orbánok, kövérek, lázárok rogánok, no meg, vona világa fénylik.

 

Beszélgetünk, egyet is értünk többnyire. Fölöttünk, tetszik-nem tetszik: dolfi vérgőzös álma. Narancsosan, sávosan, magyarba óvatosan, ótvarral bújtatott, épített, oltott maszlag. A pocakos országtolvaj, a képen vert diktátor harca, hogy kiegyezhessen azokkal akiket teremtett.

 

Ellenemre, ellenedre, ellenünkre.

 

Balog Gábor

-csataloo-

2o15.o5.24.