Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PURPARLÉ

 

                                       2012.04.29.-021.jpg

 

PURPARLÉ

 

Mondtam reggel, hogy balhé lesz, de megkérdezem a gyereket, drogozik-e.

Hazajött.

Megkérdeztem. Felvezetésként is kérdeztem, hogy egyáltalán kérdezhetek-e. Mondta, persze! Az indítás előtt hozzátettem, lehet megsértődik, vagy hülyének néz, de kérdezni szeretnék.

Nosza! - volt a válasz.

Megkérdeztem: Kisfiam, ugye nem drogozol?

Kaptam egy egyszavas, meggyőző nem-et. Nálam ennyi volt és kész. A féltés, az aggodalom fölösleges volt, hálisten. Megnyugodtam.

Nem úgy a gyerek.

Eltelt vagy három perc is, amíg főtt saját levében, s aztán nekem ugrott. Amolyan kiskutya ugatja nagykutyát stílusban, nyáron befőzött – télen kibontott hangerővel.

„Mégis, mit képzeltem, hogy képzeltem én, mit, hogyan csinál kulcsra zárt szobájában éjszaka?”

 

Itt kis pausa, háttér-információ jön:

A kisfiú huszonhat éves. Tizennégy éves korától árva. A hülye, intoleráns apja nevelte – ahol tudta – a hülye, intoleráns apja hibás minden kudarcáért. Azért, hogy nem szoktatta a háztartási munkára, azért, hogy munkamániásként sokszor magára hagyta, azért, hogy ha minden cérna szakadt, volt, hogy lekevert egy nagy pofont. Makarenkón szocializálódott vén geci. A hülye apja nem figyelt eléggé, hogy a gyerek, briliáns eszével csak lubickol a langyos vízben, hogy csak az utolsó két hónap valóban törekvő pótlási munkája vitte át négyessel a nudli érettségin, s hogy mindezek után nem kellett csodálkozni azon, csak a fizetős főiskolára jutott be, de oda nagyon. Az a hülye, otthont megőrző vén geci hibás abban is, hogy a kistitán fél évet járt a főiskola mellé, és eltapsolta a vizsgalehetőséget is. A vénember hibás abban is, hogy nem értette csimotája lelkét, és bizony, nem finanszírozta – lebukás után – a lófrálást. Szegény kis árvánk rákényszerült, hogy munkával keresse meg kenyere részét. Keresi ma is, egyre komolyabb hozzáállással, talán célokkal is.

 

Ebben az alapállásban élünk apa-fiú, hosszú évek óta.

A kiskölök, akinek létét anyja csak kényszerre vállalta – mondtam, ha nincs közös gyerek, közös élet se lesz – kisemmizettnek érezte magát a világban. Mindenki hibás – főleg én, az apja – csak ő nem.

Sok a rossz tulajdonságom. Tanultam és tudok – korlátok között. Éltem és alkalmazkodtam – határok között. Imádtam a nőket. Arra érdemeseket és amilyen szerencsém volt, arra érdemteleneket is. Anyja halála után ez biztosan zavarta a felnövőt.

Hat éve élek párommal akire egy életet vártam. Emberrel, aki az élet minden fontos kérdésében, magától, önfeladás nélkül, humorral és hasonlóképpen gondolkodik, mint én. A gyerek szemében sokáig tüske volt. Ma talán nem az. Honnan tudnám?

Pausa vége.

A tények:

A gyerekem egy ideje éjszaka kulcsra zárja szobája ajtaját. Gyerekként szokhatta meg, hogy az ajtó mindig tíz centire nyitott, a közlekedés, ha anyját keresné az éjszaka – mindig zavartalan. Az én, a mi hálószobánk ajtaja éjjel dettó nyitott. A szoba kulcsrazárt, aztán elalszik, elfelejt időben kelni, hogy beérjen munkába. Olyankor rányitnék, de csak a kopogás marad, meg remény, hogy felébred a kopogásra.

Ez történt a minap. Ettől a drogozol- kérdés.

Kicsi fiam, magzatom szöszmötölt a konyhában kicsit, aztán valami alpári ordító hangnemben ugrott nekem. Ismétlem: „Mégis, mit képzeltem, hogy képzeltem én, mit, hogyan csinál kulcsra zárt szobájában éjszaka?” Eszembe sem jutott, hogy tán a farkát veri?

Hiába próbáltam közbeszólni, hogy képzelni nem képzeltem semmit, csak kérdeztem – jött a gyűlölet a pofámba rendesen.

Bírtam egy darabig – úgy három percig. Aztán ordítani kezdtem én is. Ordítani a féltésről, a viselkedése tahóságáról, meg arról, most egy ideig az apa-fiú kommunikációt felfüggesztem.

A gyerek nem jár gyorsulási versenyekre, agydaganata, s ma már autója sincs. Fél a bőrráktól mert anyajegye van bőven. Minden sikeréért, kudarcáért keményen dolgozik. Pár héttel ezelőtt egy divatos, minden testi-lelki problémát megoldó maszlagkönyv elolvasására kért, mondván, megtalálta a kiutat minden gödörből, "rezgés az élet"! Mióta rátalált az útra, pozitívan rezeg, mert „fókuszál”!

Apja vagyok, naná, hogy vállaltam, elolvasom a TAN-t, akár négyszer is. Szépen haladtam vele a WC-n, szarások között, a felén is túljutottam megkönnyebbülve, mosolyogva.

Letrógerezve a vita kapcsán a kiskutyát, hozzátettem: a könyvedet is feldughatod fiam magadnak, ha ennyit jelent a „fókuszálás”, ha ennyi a szerzett tudás és ennyire vagy képes az indulataid a jóra irányítani! Maradtunk annyiban, hogy egy ideig csak szükséges esetben szólok hozzá. Mondjuk, pénzügyileg.

 

Azt, hogy a gyerekem leordítja tudatlanul a fejem, nehezen fogadnám el. Pontosítok: nem fogadom el!

A féltést, a nyitott ajtó illúzióját még őrzöm majd magamban. Nyitott ajtóra nem számítok.

Ha valaki véngeci, az véngeci.

C' est la zsizny, mondja a művelt orosz. :)

 

Balog Gábor

-csataloo-

2o14.12.12.