Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÖRÖK FORGÁS

 

hqdefault.jpg

 

ÖRÖK FORGÁS


Azt hittem végképp saját útjukra keltek, itt hagytak a szavak, a kedves történetek. Magamra maradtam? Dehogy! Ölel a társ, a kedves, vigyáz rám, félt és szeret. Távolabbról figyel és szeret a maga módján a két fiú. Egyik így, a másik amúgy. Alkalmazkodom a csöndjeikhez.

Tegnap meglátogatott a tizennyolc éves korom. Eljött, feleségestül, hoztak virágot, jó bort, és életre hívták azt, amiről azt hittem, elveszett.

Nem láttam, nem számoltam a ráncot az arcon, nem kerestem az elmúlt negyven évet, minden ott vibrált a levegőben, élőn, kéretlen-kérten, változatlanul. Napok, amiket egyformán más és másképp, mégis ugyanúgy láttunk, arcok, amiket vagy őrzött valami fekete-fehér fénykép, vagy csak a szavakkal jöttek elő.

Készültem a találkozásra és hozzá kell tennem, nem én találtam meg az egykori barátot, a fiatalembert, akire akkor is felnéztem, pedig korkülönbség semmi, de semmi nem volt közöttünk. Akkor, nagyon régen, volt benne valami, ami belőlem hiányzott, s tán hiányzik ma is. Következetesség, célratörés a mások érdekeit, köreit nem sértve. Tudatosság.

Én az egész életem elmismásoltam a hangulatok között. Élveztem a sodrást, pörögtem, forogtam benne, tán nem is rosszul, azt hiszem. Igazságokra később jöttem rá, mint kívánatos volt, hangulatokból építettem csodákat, hol maradandót, hol mulandót, de csodát. Ő ment a maga választotta úton és semmivel nem volt kevesebb a hozzám hasonló fél-hobóknál. Tanult akkor és ott, ahol az volt az elsődleges követelmény. Érdekesen volt visszahúzódó, pedig minden jóban benne volt. Szerény, aki sosem félt megszólalni, ha kellett.

Sosem felejtem, valami, fenét valami, egy ma már nem fontos kapcsolat eljátszása-elvesztése után, épp Szilveszter éjjelén nekiláttam nyiszálni jobb kézben tartott rozsdás, életlen késsel egy negyedik emeleti diákszobában a bal kezemet, csukló-közelben. Hogy totál mák voltam, az szinte biztos, de lehet nem is az. Úgy hajnali hat felé járt, előtte volt időm kialudni a vodka nagyját Larissza mellett, akit rám bízott a férj-jelölt, mert tudta, barátja vagyok. Fiiiinom darab volt a lány, de a barátság szent. Aludtam, kialudtam, és fél hat felé elszámoltam a nővel a hazatérőnek. Utána keveredtem a negyedik emeleti másik szobába, ott tört rám a visszafogott kíváncsiság, milyen lesz?


Szalonna, magyar szalonna volt az éjjeliszekrényen meg száradó kenyér. Messze Hazámtól. Az ébredő kötelező önfenntartási reflexével vágtam szeleteket a szalonnából, törtem kenyeret, számba vettem, rágtam és minden falat mellé tettem egy laza nyisszet a bal csuklómra. Óvatosan, amolyan megfontolt lassúsággal.

A bőr lassan szétnyílt. Emlékszem, milyen érdekesen sárga volt ahogy elvált egymától az összekötő réteg, milyen érdekes, bordó volt alatta az izom. Ő akkor jött be a szobába. Rám nézett, vette a műveletet és csak annyit kérdezett: „Kóc, hülye vagy?” Aztán fordult és kiment.

Ahogy az ajtót behúzta maga után, csak a kérdés maradt fülemben. „Kóc, hülye vagy?” Nyugtáztam: igen. És befaltam a maradék szalonnát-kenyeret, találtam gézt, betekertem a kezem és aludtam utána majd egy egész napot.


Tegnap itt volt.

Mögötte, mögöttem más-más életút. Idő, hogy kibeszéljük nem volt elég, s tán nem is lesz. Hogyan mesélhetnénk el egymásnak negyven éveket? Hogyan adhatnánk át a tudást, kié hol volt színes, hol robot, hol áldás? Figyeltem, hogy beszél, mikor beszéltet. Ő is figyelt. Bevedeltem hat deci vodkát. Lengyel vodkát. Ő sofőr szerepben volt.

Előjöttek a negyven éve elzárt, kizárt, temetett fél-történetek, felük nála, felük nálam, táncra perdültek egyre nehezebben forgó nyelvemen a szavak, képeket rajzoltunk ketten a szobába, és végigsimítottunk, megöregedetten egykori önmagunkon.


Köszönöm!



Balog Gábor

-csataloo-

2o14.o7.26.