Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MEGSZOKOTT, EGYOLDALU PÁRBESZÉD

MEGSZOKOTT, EGYOLDALU PÁRBESZÉD

 

Mohos kövek,

szűrt fény kopasz fák között,

a tavaly lehullt avarral

elköltözött

a zöld

maradék jövőmből.

A forrást a fagy bilincsbe fogta,

a csöppenő víz-igazság

jussa tél lett.

Hideg.

 

Az Öregek Kútjánál

várok műanyagpohárra,

víz, mondtam elébb

amúgy se lesz,

környezetvédő, pénzgyűjtő papírra

meg hiába vágynék.

A befagyott folyékony manna-csap fölött

varjcsapat köröz,

megannyi jól ismert árnyék vetül

rám,

a tájra,

élő temetettjeimre,

Eszterre és Marinámra,

és hívogat, mind, aki elment.

Lívia-Száva is, jeltelenül.

 

Nem jó itt lent.

És fent se lesz jó, mert mért hívnám fentnek

a földet,

a kétméterhuszat, mit rám temetnek

sziklás talajban?

 

Tudod, Uram,

én olyigen sokakban hittem,

s ha kételkedtem,

csak létezésed kérdéséig jutottam.

Bennük, a megkérdőjelezhetetlenekben

jó erősen bíztam

minden bukásomig.

 

Mára,

úgy hiszem,

minden létkérdésemet lezártam.

Belső békémet is megtaláltam.

Meghívnálak, ha elfogadnád,

vacsorázz velem egyszer az asztalomnál,

majd…..

sok kérdést megoldó csendben

boroznánk utána.

Sokszorketten. Te, a nagybetűs, meg én.

 

Ha nem érsz rá sosem,

ne is jelezd!

Megértem úgy is.

 

Balog Gábor

-csataloo-

2012.02.04.