Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LIN-CSI AZ ÉLETRŐL

 

 

2012.04.19.-022.jpg

 

LIN-CSI AZ ÉLETRŐL

 

(igaz szerelemmel az asszonyomnak) 

 

Egy reggel, a hajnali meditációk után, szerény reggelijét már elfogyasztva Lin-csi apát elszundikált a főhelyen, az elmélkedés-teremben.  

A tanítványok csöndben ültek előtte, elmélyedtek a valóság keresésében, végigpörgetve elméjükben a mantrákkal ötvözött tanításokat, látszólag és valóságosan is egybeolvadva a kolostor szellemével. Ez odafigyelést és oda nem figyelést kívánt a bennlakótól, de lehet, sőt tán biztos is, még azt sem kívánta igazán.

Lin-csi, az álomhatáron, csöndesen, de szuszogott.   

Talán ez zavarta meg az ifjak között a leginkább világi vágyakkal megáldott-megvert meditációját. A szusszanások monotóniája nem zavarta, csak a szusszanás maga. Keresett kiutat, hogy a zajt, a gondolat szabad szárnyalásába dobott követ, akadályt kikerülje, s légynek képzelte magát. Közepes nagyságú, semmiképp sem döglégynek. Felszállt és az apát fülére ült. Hátsó lábaival igazított szárnyain és a többivel téblábolt kicsit, hol erre, hol arra, csak úgy, mint a légy, ami van, létezik, de nincs, ha kellő mélységű a világ szemlélete.  

Az ifjú kérdezni akart, létező valóságtól, a szundikáló apáttól és mersze nem volt az egyenes utat választani. Ki is ő, gondolta, miközben legyet gondolt a Mester fülére? Több talán, mint az egyenes út? Az ember? A semmi? Az, akiből Buddha lehet, vagy csak egy porszem? Csak a tény volt világos, mint az út. Ő kérdéseket tenne fel, de a tekintély, az útmutatás, a kolostorban, orra előtt szundikál, szuszog is közben.

Megsokszorozta önmagát és százezer légyként ült a Mester fülérére, ébredjen, mert kérdezni akar! Tanulatlan, a tudáshoz közel még nem jutott, de minden út előtt nyitott varázsa, a kolostor csendjében, a sok elmélkedő sok-sok gondolata között vagy hatott, vagy valóban egy egyszerű, mindentől független valóság szólt közbe.  

Létező, egy szem kis légy ült a Mester fülére. Hátsó két lábával megsimogatta szárnyait, és a maradék néggyel számolhatón kitopogott egy születésre ajánlott táncot, kínban fogantat, csiklandozón.  

A behunyt szemű tanítvány előtt a Mester kinyitotta szemét, s csak annyit mondott, senkire rá nem mutatva az ötvenkilenc tanítvány és a vendégeskedő, buddhaságra áhító tizenhét cellalakó közül: Kérdezz, légyvarázsló!!!!

A kérés csattant a légben, és parancsolat volt. Szemét nyitotta mind a szerzetes, a buddhaságra vágyó, a honos, s az idegen is. Hetvenhat szempár. Szólni csak egy szólt, a vágyak furcsa útvesztőjében útmutatásra vágyó, kis, fiatal, de érezhetően nagyra hivatott ifjú.  

Ruháját megigazította, kellő tisztelettel meghajolt és rákérdezett: 

Mester, mondd, mi az ÉLET?

Lin-csi várt kicsit, majd válaszolt:

NEM TUDOM!

Feje fölött a válasz, mint minden pehely- és evezőtollát vesztett madár, kerengett, kopaszon.  

Majd hozzátette:

Te, az buddhaságra elhivatott, menj celládba vissza és gondolkozz azon, miért itt élsz, velünk, miért a könyveket bújod, miért tagadod meg önmagadtól a valós megismerést. Nem keresed a lelked másik felét, a megismerhetetlent, kihez ragaszkodhatsz, legalább annyira, mint a másik, a részben már ismert feledhez. Ha a „nem” nem-keresése közben megvilágosodnál, ne beszélj róla sem magadnak, sem másnak. Nevezd tudásnak az új tudást és hallgass, mint a sír, de sírj, mint a lángok, amik, kellő időben, majd porrá égetik testedet, hogy sem annak, sem a benned felsejlett tudásnak ne legyen emléke, jövője, sírja.   

Ha következtetésre jutsz, ne mondd el. De beszélj is róla a fűnek és a fáknak, amerre jársz. Simogasd meg a nagyranőtt páfrány levelét és dörgölőzz az öregebb diófák kérgihez. Ülj utadon le bátran a pókliliom virágos mezejében, és ott, a szád sem kinyitva, csak gondolattal mesélj az ÉLETRŐL, amit ismersz és nem ismersz. Hangtalan beszéded, a fűnek és a fáknak, elmondott tudásod tanúsága lesz új bölcsességednek, s egyszer talán kolostort alapíthatsz te is.

Majd, hozzátette, fricskaként a hallgatag, kérdezni nem merő többségnek,  bár lehet, csak amolyan szundikálás utáni első hangulatból:   

Az ÉLET, csupán az, ami van és nincs is. Rizsszemből kipattanó bizonyosság és bizonytalanság. A bambusz sarja, ahogy az égig növekszik és elhal. A reggel rátok virradó új nap egén a felhő, ami elszomorítja a gondolataitok és az öröm, hogy esőt kapnak a kolostor földjei. Az ÉLET a vándorlás maga, de az egy helyben ülés a meditáció szőnyegén is az ÉLET. Örömök és bánatok végeláthatatlan sora és örömök, bánatok véges pillanatai. Makacsul visszanövő hajszál a tarra borotvált szerzetes fején, és sok hajszálból font erős kötél, amin a lélek felmászik egészen a buddhaságig. Az élet a pillanat, mikor megtaláljátok magatok a társatokban és az, mikor elvesztetek mindent, ami hozzá kötött. Az ÉLET a rizsföldek hajladozó kalásza és a zöldjében megbúvó kígyó méregfoga. A vetés dalos öröme, az aratás dalos öröme, a naponta kapott egy tálnyi termés fűszeresre főzve, s a korgó gyomor, az elvert termés és az elhalasztott, elszalasztott vetés. Az ÉLET a férfi vágya és a nő elutasítása, a nő vágya és a férfi elutasítása, keresés, találás és elvesztés egyben. Az ÉLET Jin és Jang örökös egymásrautaltsága. Az egymásra találás tiltott és engedett öröme és a kötelező, kikerülhetetlen távolodások nehezen emészthető bánata.

Értelmes, de biztosan értelmetlen tagadása a szokatlannak, a megszokásnak és a megszokottnak is.

Erény, amiről tudjátok, szerzetesek, nagy súly a vállon, de könnyű séta csupán. Béklyó a gólya lábán, hogy fel ne repüljön. És szabadság, ajándék is, ami adott és kapott. Ajándék, ami értékes kincs, s aminek értéke semmi. A világ rendjében biztos pont és zavaró örök bizonytalanság.

Az ég kékje, a fű zöldje, a potyadékát a levegőbe soha fel nem jutó, összekötött lábú, s mégis, azt ott fenn, magasban pottyantó gólya összes, minden életében begyűjtött tudása, sara, kötődése az általa ismert világhoz, s talán egyetlen, mindössze egy életre választott gólyapárjához is.   

Pontosan az, amit tanultatok, amit tudtok, szerzetesek, ti mind, a buddhaságot itt keresők a gólyafosról: Permet, ami fentről a fűszálra úgy hull, hogy az nem hajlik bele. 

Minden és minden hiánya. Ez az ÉLET. 

Ezen gondolkozzatok!   

A tanítványok komolyan átérezték a tanítást. Elgondolkodtak és találtak kiutat, meg nem is. Köntösük megigazították és mélyen meghajoltak a Mester előtt.  

Lin-csi pedig, elment lepihenni, cellájába.

Mosoly volt arcán, mert emlékezett. Tudta, mi volt, mi maradt, mi lehetett és mi nem lett ÉLET, hol változott, miben értékelte át önmagát, miért a kolostor, miért a tanítások végeláthatatlan rendje és káosza.

 

Tudta, permet maradéka ő is, fűszálon, észrevétlenül. 

Volt még idő egy jó ebédig. Elalvás előtt, szellős mozdulattal, elhessegetett füle mellől, egy szárnyait két hátsó lábával megsimítani akaró, fülére szállt, ÉLETRŐL mesélni próbáló legyet.

 

 

Balog Gábor

 

-csataloo-

2o14.o9.26.