Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LIN-CSI A PÓKFONÁLRÓL

2012.04.19.-022.jpg

LIN-CSI A PÓKFONÁLRÓL

 

(igaz szerelemmel az asszonyomnak 4/5o) 

 

Egy reggel, a hajnali meditációk után, szerény reggelijét már elfogyasztva Lin-csi apát elszundikált a főhelyen, az elmélkedés-teremben.  

A tanítványok csöndben ültek előtte, elmélyedtek a valóság keresésében, végigpörgetve elméjükben a mantrákkal ötvözött tanításokat, látszólag és valóságosan is egybeolvadva a kolostor szellemével. Ez odafigyelést és oda nem figyelést kívánt a bennlakótól, de lehet, sőt tán biztos is, még azt sem kívánta igazán.

Lin-csi, az álomhatáron, csöndesen, de szuszogott.   

Talán ez zavarta meg az ifjak között a leginkább világi vágyakkal megáldott-megvert meditációját. A szusszanások monotóniája nem zavarta, csak a szusszanás maga. Keresett kiutat, hogy a zajt, a gondolat szabad szárnyalásába dobott követ, akadályt kikerülje, s légynek képzelte magát. Közepes nagyságú, semmiképp sem döglégynek. Felszállt és az apát fülére ült. Hátsó lábaival igazított szárnyain és a többivel téblábolt kicsit, hol erre, hol arra, csak úgy, mint a légy, ami van, létezik, de nincs, ha kellő mélységű a világ szemlélete.  

Az ifjú kérdezni akart, létező valóságtól, a szundikáló apáttól és mersze nem volt az egyenes utat választani. Ki is ő, gondolta, miközben legyet gondolt a Mester fülére? Több talán, mint az egyenes út? Az ember? A semmi? Az, akiből Buddha lehet, vagy csak egy porszem? Csak a tény volt világos, mint az út. Ő kérdéseket tenne fel, de a tekintély, az útmutatás, a kolostorban, orra előtt szundikál, szuszog is közben.

Megsokszorozta önmagát és százezer légyként ült a Mester fülérére, ébredjen, mert kérdezni akar! Tanulatlan, a tudáshoz közel még nem jutott, de minden út előtt nyitott varázsa, a kolostor csendjében, a sok elmélkedő sok-sok gondolata között vagy hatott, vagy valóban egy egyszerű, mindentől független valóság szólt közbe.  

Létező, egy szem kis légy ült a Mester fülére. Hátsó két lábával megsimogatta szárnyait, és a maradék néggyel számolhatón kitopogott egy születésre ajánlott táncot, kínban fogantat, csiklandozón.  

A behunyt szemű tanítvány előtt a Mester kinyitotta szemét, s csak annyit mondott, senkire rá nem mutatva az ötvenkilenc tanítvány és a vendégeskedő, buddhaságra áhító tizenhét cellalakó közül: Kérdezz, légyvarázsló!!!!

A kérés csattant a légben, és parancsolat volt. Szemét nyitotta mind a szerzetes, a buddhaságra vágyó, a honos, s az idegen is. Hetvenhat szempár. Szólni csak egy szólt, a vágyak furcsa útvesztőjében útmutatásra vágyó, kis, fiatal, de érezhetően nagyra hivatott ifjú.  

Ruháját megigazította, kellő tisztelettel meghajolt és rákérdezett: 

Mester, mondd, mi a PÓKFONÁL?

Lin-csi várt kicsit, majd válaszolt:

NEM TUDOM!

Feje fölött a válasz, mint minden pehely- és evezőtollát vesztett madár, kerengett, kopaszon.  

Majd hozzátette:

Te, az buddhaságra elhivatott, menj celládba vissza és gondolkozz azon, miért itt élsz, velünk, miért a könyveket bújod, miért tagadod meg önmagadtól a valós megismerést. Nem keresed a lelked másik felét, a megismerhetetlent, kihez ragaszkodhatsz, legalább annyira, mint a másik, a részben már ismert feledhez. Ha a „nem” nem-keresése közben megvilágosodnál, s rátalálnál a PÓKFONÁL igazságára, megértenéd lényegét és új, meg új kételyekkel telne meg kíváncsi elméd, ne beszélj róla sem magadnak, sem másnak. Nevezd tudásnak az új tudást és hallgass, mint a sír, de sírj, mint a lángok, amik, kellő időben, majd porrá égetik testedet, hogy sem annak, sem a benned megérett tudásnak ne legyen emléke, jövője, sírja. Hallgass, mint a beszédes szél, ami hordja viszi a PÓKFONALAT minden őszben, amióta világ a világ.  

Ha következtetésre jutsz, mert megtapintottad, mert kiismerted szülőanyját, a legyekre leső pókot, a Mestert, ha már elsajátítottad, napi rutinná tetted minden tudását és otthonos vagy a hálószövésben, eligazodsz a légyfogás türelmes művészetében is, de azt is megtanultad, mikor és miért kell csak úgy, bölcső-fonalat ereszteni a déli szélre, majdnem buddhaságodat ne mondd el senkinek. És beszélj is róla a fűnek és a fáknak, amerre jársz, ott is, ahol sétálnak a füvek és járnak a fák. Simogasd meg a nagyranőtt páfrány levelét és dörgölőzz az öregebb diófák kérgihez. Öleld magadhoz a bambusz zsenge hajtását és suttogj neki. Ülj utadon le bátran a pókliliom virágos mezejében, és ott, a szád sem kinyitva, csak gondolattal mesélj a PÓKFONÁLRÓL, amit ismersz és nem ismersz. Hangtalan beszéded, a fűnek és a fáknak elmondott tudásod tanúsága lesz új bölcsességednek, s egyszer talán kolostort alapíthatsz te is.

Majd, hozzátette, fricskaként a hallgatag, kérdezni nem merő többségnek,  bár lehet, csak amolyan szundikálás utáni első hangulatból:   

A PÓKFONÁL, szerzetesek, csupán az, ami van és nincs is. Ragacsos és lélektelen. Kóbor lélekre váró csapda, harmattól csillogó biztos halál a kistermetű, új átalakulásukat tudatlan kereső apró legyeknek, rovaroknak, lepkéknek de az elefántoknak is. A PÓKFONÁL elszakíthatatlan kötél, amin a megfogott lélek csügg, reménytelenül, félve és ingadozva, várva a méregfogat.

A PÓKFONÁL, szerzetesek, a kiút minden csapdából, amiben nap mint nap csücsültök. Szélre tett bölcső, amiben elrepülhettek a tél elől, ha megtanultok fogódzni benne. A buddhasághoz vezető legkönnyebb út a PÓKFONÁL.

Nem érdemes tanulmányozni, elmélkedni anyagán, mibenlétén, szülőjén, csak elfogadni kell, mint a szivárványt eső után a Huo-to folyó fölött. A PÓKFONÁL A vándorlás maga. A békés elmélkedés, megfogottan, semmibe kapaszkodón. Az út és az út tagadása. Leszámolás és elszámolás örömök és bánatok végeláthatatlan sorával, a halál és az újjászületés ragacsa. A PÓKFONÁL a semmiség, a nagy utaztató a rizsföldek fölött, egy új világba.

A PÓKFONÁL az a béklyó, amit ti köttök tudatlanságotokban a gólya lábára, hogy fel ne repüljön. És szabadság, ajándék is, ami adott és kapott. Ajándék, ami értékes kincs, s aminek értéke semmi. A világ rendjében biztos pont és zavaró örök bizonytalanság.

Az ég kékje, a fű zöldje, a potyadékát a levegőbe soha fel nem jutó, PÓKFONÁLLAL összekötött lábú, s mégis, azt csipetnyi fost, ott fenn, magasban pottyantó gólya összes, minden életében begyűjtött tudása, sara, kötődése az általa ismert világhoz, s talán egyetlen, mindössze egy életre választott gólyapárjához is.   

Pontosan az, amit tanultatok, amit tudtok, szerzetesek, ti mind, a buddhaságot itt keresők. A PÓKFONÁL sem más mint a permet. Kicsit ragacsos, de permet, ami fentről a fűszálra úgy hull, hogy az nem hajlik bele. 

 

Ezen gondolkozzatok!   

A tanítványok komolyan átérezték a tanítást. Elgondolkodtak és találtak kiutat, meg nem is. Köntösük megigazították és mélyen meghajoltak a Mester előtt.  

Lin-csi pedig, elment lepihenni, cellájába.

Mosoly volt arcán, mert emlékezett. Tudta, mi volt, mi maradt, mi lehetett és mi nem lett PÓKFONÁL, hol változott, miben értékelte át önmagát, mi köti a kolostorhoz, a szerzetesekhez, miért a tanítások végeláthatatlan rendje és káosza.

 

Tudta, PÓKFONÁL foglya ő is, pók-permet maradéka. Fűszálon, pihekönnyen, észrevétlenül. 

Volt még idő egy jó ebédig. Elalvás előtt, szellős mozdulattal, elhessegetett füle mellől, egy szárnyait két hátsó lábával megsimítani akaró, fülére szállt, PÓKFONÁLRÓL panaszkodó, mesélni próbáló legyet.

 

 

Balog Gábor

 

-csataloo-

2o14.o9.28.