Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megjegyzés a szerzőtől:

Az írás a képzelet szüleménye. A nevek, helyszínek kitaláltak. Ha változó világunkban a történet alapján valaki mégis magára ismer, vessen magára! Ha összefüggéseiben bárki bizonyító erejűen tudja állítani, hogy lopott történetet írt a szerző, két út létezik: Ha férfi az illető – kifizetem. Ha nő, legyen rút, mint a bűn – feleségül veszem. Kéretik az utóbbi változatért nem sorban állni!

a  -csataloo-

 

KÖLCSÖNKENYÉREN

 

 

Kép

 

I.Fejezet

Mannerheim Lóri

 

 

„István! Képzeld, a Mannerheimék válnak!”

 

A csöppnyi nő szinte berobbant az irodába. Iroda? Na, az még nem éppen, de tervezetten majd az lesz. Félig kész épület egyik szárnyában az eltervezett jólét, a későbbi pompa, csillogás egy kis zuga, ahol majd csöndben, mint a pók, számolgathatják a háló felé tévedő legyet, s elkaphatnak közülük egyet-egyet.

„Ne mondd! Nem hiszem! Pont ők?” István láthatón megdöbbent, elcsodálkozott. A nagydarab, harminchat éves férfi a másodkéz alatt szerzett íróasztal mögött egy pillanatra félretette gondjait.

„Mannerheim Lóriék? Biztos ez?”

 

Piroska, a feleség, az örökmozgó-családrugója típus, nem állta meg egy bólintással. Nem illett hozzá. Felvágott nyelve volt gyerekkorától. Pécsi árvaként nőtt, és korán családfő szerephez jutott. Apja katona-tűzszerészként halt fiatalon. Orfű mellett egy vízmosásban ládányi 56-ból megmaradt aknát találtak a kirándulók. Odahívták mentesítésre, és nem figyelt. Repült a láda lőszer, repült az akkor még fiatal apa, s maradt utána némi nyugdíj, özvegyasszony meg két gyerek. Az anya, a friss özvegy naphosszat dolgozott, a kisebbik lány túl kicsi, így aztán a házirend megszervezése, a tűzhely fenntartása Pirire maradt. Hamar beleszokott. Ügyes volt. Ügyesen lavírozott az iskolákban. Elfogadható volt, szép, s talán ezért is: hiteles.. A csöppnyi test, kis darab arányos szépség, vonzotta mindkét nem tekintetét. A lányokat könnyedén leszerelte, mert kedves, elbeszélgető volt mindenkivel. Közöttük titkok, pusmogások begyűjtője lett és gyűjtött rendesen.  Szerzett tudással csak ritkán élt vissza, s akkor is óvatosan. Elcsaklizott fiú miatt soha nem panaszkodta rá. Gondoskodott jóelőre, hogy a kiszemelt ne közvetlen jusson hozzá. A régi, s az új – adott esetben maga – közé ésszel, praktikával a fiúnak beiktatott egy közbenső barátnőt, s ő a régivel együtt szidhatta a hűtlent. Maradt barátság és lett eredmény.

Piri anyja életét is alakította. Már süldőlány fejjel ráérzett arra, milyen fontos a nőnek a férfi. Irányította anyját időnként változó párjai megválasztásában, küldte utat keresni és véleményt mondott jó érzékkel a kiszemeltekről. Szegények voltak. Az anya gyári munkás, végzettség nélkül bőrt mosott a Bőrgyárban. A pénz kevés volt, az özvegyi nyugdíjról lemondani bizonytalanért nem akart, s hamar rájött, Piri milyen jó szemmel válogat jelöltjei között. Egyfajta véd- és dacszövetség alakult ki a két nő, a kétgyerekes anya és az idősebb lány között. Célként lebegett a közös fennmaradás, a kisebbik lány felnevelése, és az érvényesülés. Működött minden a legjobb terv szerint.

Továbbtanulni nem volt pénz elég, hiába volt jófejű. A friss kereskedelmi iskolát kijárta, szépen érettségizett, és ahogy a világ szabaddá változott, a pénz felértékelődését látva döntött. Párt keresett. Pénzest.

Talált.

 

István is pécsi volt. Családja, jónevű svábcsalád, a villányi szőlőn élt és dolgozott egy életen. Főleg az apja, mert anyja már polgár-allűrökkel megáldott félig úrinő, életében kezébe nem vett kapát. Ő a flancot adta a háztartáshoz, a vasárnapi ízetlen ebéd  - mert főzni nem tanult rendesen – koreográfiáját, az ezüstcsengő ebédre hívó hangját. A nyugdíjkort elérve István családja túladott a földön, az idősek kaszáltak. Pénz a bankba, s a harminc százalék körüli kamat, no meg a jó időben kimentett tőke kiemelte az amúgy sem szegény családot az egyszerűbbek közül. Vettek szép házat fenn a Mandulásnál és berendezkedtek túlélésre. Volt miből.

 

István furcsa, kettős lényű, osztott géneken osztozkodó emberke volt. Tele a sváb vonal mindig újat tenni akarásával, a „teremtsünk valamit semmiből és munkától se féljünk” hozzáállással, és benne a fél-arisztokrácia, a kvázi dzsentri anyai ág hitvesztettsége, a negatív képesség, hogy bármit is szépen befejezzen. Imádta a pénzt és élt is háttéradottságaival. Egyszerű, de divatos szakmát tanult és gyorsan kamatoztatta saját javára. Jet-ski szakemberré képezte magát, és hetente négyszer járt Mohácson, ahol műhelyt nyitott. A jól eleresztett háttérrel, a bolt beindult.

Érdekes emberke volt. A játék, a versenyzés jobban érdekelte, mint a lányok. Szenvedélyévé vált a motorzaj, a vágott habok, a gyors, ügyes fordulások a vízen, s nem volt meglepetés, hogy az első országos versenyeken, ha nem is győztes, vagy helyezettként, de jónevű hozzáértőként nevet szerzett magának.

 

Piroska megtalálta. Már túl volt az élet első, szokásos kudarccal végződő nagy szerelmén, már túl volt a megbosszulom korszakon, amikor észrevette. Körbejárta, megrágta, kinézte magának. Anyjával is megbeszélte, s kész terv alapján célját is elérte. István vevő volt minden márkanévre, és Piri nagy márkanév volt tizennyolc évesen. Rossz híre semmi, mert ügyeit diszkréten csinálta, szépsége viszont reklámbaillő. Nem is csoda, hogy gyorsan ment a hódítás, ahol látszatra adva az okos leány, hódítóként, a libidóval nem túlzottan megáldott, a későbbi házasság alatt kétperces embernek aposztrofált Istvánt állította be.

Ment minden fényesen. Piri taktikus volt. Az együtt töltött időben legjobb arcát mutatta, s ez - lévén alapból barátságos teremtés - könnyedén ment. Nem követelt programot magának, alkalmazkodott. Ha nagynéha betértek együtt valami áruházba, a férfi meglepetésére nem magának kért új cipőt, de megtakarított pénzén márkás ruhákat vett a férjjelöltnek.

 

Bejött. Az érzelem úgy ötszöri, Piriben vegyes érzelmeket hagyó elhálása után Istvánt katonának hívták, s szokás szerint, a szülővárostól, Pécstől messzire, Salgótarjánba került. Csak egy évet szolgált, leszerelték valami hajós barátok közreműködésével, de ez alatt az egy év alatt Piri látogatta módszeres rendszerességgel. Időnként összejött a kétperces aktus valami bokrok alatt, kapualjban, vagy a lány által kivett szállodaszobában. Nagyritkán kétszer is. István, 92-ben leszerelt.

 

Piri terve is bevált. Hűség a tervhez és erős akarat. Megőrzött jó hírnév mind mellette szólt. István szülei ugyan nem örültek a leendő anyós finnyássága miatt, de tenni nem volt mit, a fiúk döntött! Esküvő lesz! Kézen fogta a lányt és körbevitte a római romok városán. Sétáltak a Belvárosban, kávéztak egyet az Elefántos-házban, aztán rákérdezett. „Ha most megkérlek, hol esküszünk?”

Piri, a gyárvárosi szegénylány azonnal válaszolt: „ A Székesegyházban!”

 

Úgy lett. Nagy esküvő volt, meg pompa, ahogy illik. Mindenki kitett magáért. Piri és István szépek voltak, fiatalok, és láthatón egymáshoz illők. Még István anyja is eltörölt egy könnycseppet szemében, félretéve a bánatot, hogy fia csak ily egyszerű származású nőhöz jutott. Piri anyja csöndben mosolygott: „Férjhez mentél, fiam a pénzesbödönhöz!”

 

A fiatalok önálló életbe kezdtek. István futott a jet-ski bolt után, Piri is boltot kapott! Már gyerekkorában kényszerből megtanult varrni, így adta magát az ötlet,: divatárubolt a régi város főutcájában! Sokat törték fejűket a bolt nevén, mert a jó név, jó helyen csak emeli a forgalmat, bevételt és ügyes adózástechnikával a hasznot is. Végül a kor divatját meglovagolva, a futó TV sorozat női főszeplőjének nevét kölcsönözve a bolt „Isaura Mode” címen nyitott. Siker lett, és nem csak a név miatt. Piri lelkesedése, csapongó röpködése az árubeszerzésnél és az eladásoknál is többletet adott. Elsőként és félrerakva kapta az új szállítmányok nagyrészét, mosollyal várták a nagybani eladók és ugyanúgy széles mosollyal futottak be iskola után hozzá a lányok a közeli Janusból, Lőwey-ből. Ő meg körbeugrált mindenkit korfüggetlenül, véleményt mondott, tanácsot adott, és az eladás érdekében átalakítást, testre szabást is vállalt némi felárért gyors átfutással.

 

A házasélet is zajlott. Csendesen, kétperces, három-négynaponkénti aktusokkal. Pirinek lett volna igénye több is, de lefoglalta a siker, a kétoldalról ömlő pénzözön. „Elvagyok így is, lesz majd jobb is!” –volt a jelszava. Másfél év után terhes maradt. Meghízott, vesztett formáiból, de boldogan várta első gyermekét. Az utolsó percig dolgozott és nem csodálkozott, a férj elmaradt esteli vágyain, dagadó formáival magyarázta a változást.

 

Panni időben megjött. Szép, egészséges gyerek volt és imádta az anyját a pillanattól hogy rátették a mellire. Piri szerencsés volt. Teje is jutott gyereknek, és mellbimbója formája, ahogy szinte természetellenesen hegyesen előre kiállt, a gyereknek is könnyebbé tette a szopást. A család boldog elégedettséggel figyelte az új anyát, és persze, a boltból kivették. A napi munkát anyósuk vette át. Míg a kis kölök otthon hízott az anyja mellén, a fél-prűd, fél munkaundoros kvázi úrinő a divatbolt sorsát hamar megváltoztatta. Érdektelensége, unottsága és a vevőkör, meg a közte meglévő korkülönbség, hamar megváltoztatta a trendeket. A diáklányok elmaradtak, a beszállítók maguknak és új vevőknek őrizték meg mosolyuk, kedvezményeik. Fél év tán választhattak: bezárnak, vagy a csőd jön. Szerencséjüket a szerencsétlenségben a főutca varázsa, s a közben jócskán megemelkedett ingatlanárak adták. Szerénnyel, de nyereséggel adtak túl a bolton. Az otthonülő, gyereket pesztonkázó Piri sírt magában egy sor és elgondolkodott milyen lesz ezután? Várta már második gyermekét, mert kellett a szex, és rögtön szülés után, amikor a sebek még alig gyógyultak, ágyba csalta a „Papát” és ha két perc is, de elég volt az idő az új fogantatáshoz.

 

Új világ volt vállalkozni kellett! A bejött pénz elég volt némi apró, szülői kölcsönnel a továbblépéshez. István feladta a különélést, a család visszaköltözött szüleihez. Külön lakrészben, de egy hatalmas, egy térnek mondható házat vettek az Aranydombon, Jó hely, jó árak és a felújításra, újjá varázsolásra sem kellett túl sok pénz. A ház alatt patak, saját telken átfolyó, előtte rét, vadfűvel, tavasszal margarétatenger, ősszel lila, püspöklila a kikericstől ékes mező. Ide érkezett a második gyerek, Tóni.

 

A második gyerek születése után István amúgy se túlzott figyelme lankadt. „Első a munka!” Tette dolgát és hetekre eljárt versenyezni szezonidőben. Piri a most már kétgyermekes anya, boldog volt. Boldog, hogy szépek s egészségesek a kicsik, boldog, hogy megvan mindene, és belefeledkezett az anyaságba. Van szebb, mint a tejszagú hétköznapok? Zöngét az együttélésben ugyan érzett, de hallgatott. Nem csak a férj érdeklődésének elmaradása, nem csak az, hogy kiesett a napi pezsgésből, ember-ember találkozások osztott, adott kapott mosoly és gesztus-kavalkádjából, de ráadásként a bezártság volt, ami a lelkére ült.

Festeni kezdett szabad óráiban. Már az iskolában felfigyeltek tehetségére, s most, a sok szabadidő, a gyerekek két étkeztetés közötti alvásszünete felszabadított benne valami sosem megéltet. Járt, száguldott a ceruza a durva papíron, hozott ki formát, öntött szénbe tört, vagy épp egészre sikerült pillanatot. Próbálkozott olajjal, és bár többe volt, a kassza állta. Ő meg csak alkotott. Többnyire jókat. Eladható ugyan egy sem lett belőlük, de mutattak a képek a falon, s a gyengébbek helyet találtak maguknak egy-egy baráti összejövetelen az éppen ünnepeltnél.

A két gyerek, Panni és Tóni, már rég túl voltak a tipegő koron, amikor új ötlet jött Istvántól. „Legyünk Közértesek!”

A régi Sztálin út - Magaslati út kereszteződésében vették meg a közel-távol létező egyetlen élelmiszerbolt bérleti jogát és nagy lendülettel munkába álltak. Piri a gyerekeket az óvodára hagyta, beszállt eladóként, könyvelőként, üzletvezetőként. Istvánra a beszerzés, meg a szállítók rendezése maradt.

A bolt dombon épült, alatta pincehelység. Piri, az ötletgazda, egykor szegénylány, látta a fantáziát. Borvidék, ergó kiugró borszaküzlet! Legyen! Az ötletet elbírta pénztárca, a helyszín és vevőkör. Sínen vagyunk!!!

És ment az üzlet. Piri, nagyritkán egy-egy barátnak bevallva, szerette azt is. Pöröghetett, fogyott felvágott, kenyér, meg ritka áru, mert a környék volt olyan. Mindenből a drágább, a jobb, persze tisztes felárral. Élvezte, hogy főnökasszony, és tisztességgel kivette részét minden aljamunkából is. Legszebb, legmaradandóbb személyes élménye Istvánhoz kötött. Az egyre gyérülő ölelések között egy megmaradt. Egy pillanatnyi csábítás, miután az alkalmazottak már fürödtek, a fenti részben csend volt és tört fények szűrődtek be a téli utca frissen hullt haváról. István nem menekült. Piri felült a kis hűtőszekrényre, lábát kitárta, és alulsemmi magát adta önfeledten.

A szokásos két perc. Mégis élmény maradt.

 

Az évek múlásával Istvánnak egyre több lett a gondja. A dunai jet-center több figyelmet igényelt, a távvezérlésre egyre kevesebb lehetőség maradt. Ki-kimaradozott, próbálta vezetni, amire képessége kevés volt, mert a vállalkozás kinőtte. Nagyban kellett gondolkodni, és István csak egyben tudott. Vásárolj, és ne fizess! Ez a mentalitás sütött minden ténykedésén és Piri hiába próbált változtatni rajta, a férfidominancia nem engedett. Valljuk be, Piri ellenállása sem volt valódi, csak belül, lelkében érezte, a csalás, a mások kisemmizése bűn – a hasznot, fogható, magukra, gyermekeire költhető pénzt elfogadta. Egy idő után családon belül kialakult a munkamegosztás. István csinálta a megrendelést, Piri vitte a válságkezelést. Ha késedelembe estek valami fizetéssel – és persze minden késedelem tudatos volt – István eltűnt, s az asztalon hagyott mocsok eltakarítása a nő feladata lett. Mindkettő tette dolgát. Meddig? Amíg lehetett.

 

A baj nem jár egyedül. A bedönthetetlen Közért bedőlt, napról napra rosszabb lett a vásárolható kenyér, hisz a jó, megbízható szállítók elmaradtak. Fogyott a polcról az áru és a környék telt pénztárcás lakói már csak végszükségben nyitották rájuk az ajtót. Az alkalmazottak fizetésében is egyre nőtt a késedelem, s ez hozta magával az egyszerű ember retorzióját. Megnőtt a belső lopások száma és értéke is. Piri harcolt volna még, mutatta férjének a vélt kiutak irányát, de István már másban élt. Érezte, új ötlet, új nagy álom van születőben. A gondok között a baj mindig csőstül szakad az ember nyakába. Ők sem jártak jobban. A bolt alatti, szépen berendezett, bevezetett és futó borszaküzlet kigyullad, égett, mint a Reichstag. A tűzoltók, lentről a városból ötösével jöttek, alig fértek egymás mellett, hogy oltsanak. Bennégett készlet, berendezés. Biztosítás az üzletre nem volt. Spórolt a férj, s a feleség ráhagyta.

A dupla kudarc, a kartellbe állt szállítok és a tűz kifüstölte a családot. Bérlet visszaadva, bolt letudva, maradt a veszteség és megfogyott tőke az újrakezdéshez.  Jó helyen! Az Állatkert bejáratánál béreltek standot és két felnőtt, két tíz év körüli gyerek nekilátott együtt a hamburgersütésnek. A lánygyerek volt a joker. Panni úgy vágta a jó makói hagymát, hogy lehetett bármi erős, az ő szeme nem könnyezett. Tónit is befogták. Hordta a szemetet, gyűjtötte a papírt, előkészítette a papír étkészleteket. Állatkert? Szezonális helyszín. A vállalkozáson be kell hozni a nyári időszakban a tél összes veszteségét. Nem ment. Közben folyt a maradék pénzből meg hitelből egy új, szülőktől független szuper családi ház építése a Mária hegyen. Bontott, megosztott formák, extrák, villogás. Hitel már akadt, így duplán jól járt a család. Építettek, nem fizettek, és folyt a készültségi szint után a másra költhető pénz.

Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve.

 

Jött a tél. Bevétel semmi, a ház félig kész. A család mégis a féligkész épület pincéjébe költözött, mert Piri elunta, hogy apósa a WC-n lesi. Az öregúr, szex oldalról a fél-puritán fél-hülye feleségtől nem igen elkapatva, a fiatal menyét figyelte, hang után. Csorog, nem csorog. Törli utána, nem törli utána. Mindenkinek kell egy kis öröm. Az öregnek öröm volt, a menynek bosszúság. Szóval, innen a pincébe költözés. Együtt megélt kőkemény tél, éjszaka nagykabátban egymáshoz összebújva négyen. A gyerekek, bár tudtukon kívül ők szenvedték meg legjobban, még élvezték is: Összetartozunk!

 

Tavasz jött. A Mária hegy összes virága, a mandulák, barackok rózsaszínben, a cseresznyék fehérje után sort zárt az őszibarack, majd a cirmos alma.  A fűben, kéken a fürtös gyöngyikék, sárga-fehérben a nárciszok, és utána sokszínű a tulipánok hada. Májusra kinyílt az orgona, s mire elvirágzott, a labdarózsa kínálta szemnek fehér virágait. Megszűnt a fázás, a ház felépült. Piri megnyugodott. Ide jutottunk, innen megyünk magunk.

 

Tévedett. István újra ötletelt. . Az ötlet, a sport! A jet-ski vizet igényelt, jó és nagy vizet, de nem messze, valahol a közelben! A szülők házát és a frissen készült sajátot is eladták, a dunai bérletet megszűntették, s a vállalkozást a Pécsi-tó közelében, vízparton szerzett új helyszínen folytatták. A család összeült, a döntést meghozták. István apja újra besegített és hiába fájt Piroska szíve a csodás új ház kényelme után, gyorsan eladólistára került minden.  Nagy, vízparti telket vettek és beindult az építkezés. A telken két lakóház is állt, egyik az öregeké, másik a fiatal családé lett. Megszűnt a közösködés a konyhán, megszűnt az öregúr leskelődése a WC előtt.  Munka lett bőven! Tervek készítése, kikötő építés, javító műhely kialakítása és folyamatos ötletelés, mivel töltsék ki a szezonális tevékenység üres hónapjait. A tervek elkészítése szárnyakat adott Piroskának is. Fontosnak, szükségesnek érezte magát, s a végső ötlet is az ő agyából pattant ki. Vízközelben mi lenne jobb, mint egy horgász-centrum? Harmincfős vendégszálló-rész, szépen, szeparáltan, fűthetőn, felszerelve minden kényelemmel. Hozzá az étterem, kávézó már csak hab volt a tortán! És természetes, hogy a célirányos horgász bolt sem marathatott kihagyottan! Minden kell! És kell minden azonnal.

 

Belefogtak a munkába.  A pénz az eladott házakból megadta a lehetőséget a jó életre és az építkezésre egyaránt. A nyár már hozta a pénzt. A hegyi hamburgeres hagyma- és olajszaga a feledés homályába merült. Helyette napfény, kisportolt szép fiatal férfiak, hozzátartozó nők lettek állandó vendégek a tavon. Kis fojtással a járművek hangerejét is sikerült úgy beállítani, hogy az már nem zavarta a környékbélieket. Vagy így volt, vagy nem, mindegy, fő az, hogy folyamatossá vált a napi bevétel és szép volt a nyár. Az építkezés is haladt, a szállítók hozták a betont, a téglát, a vállalkozók környékből toborzott feketemunkásai ásták az alapokat, rakták a falakat. Piroska is új értelmet-területet talált magának. Mesterfokon kitanulta a horgászat trükkjeit. Végigrágta magát a szakkönyveken és igaz csak elméletben, de hirtelen szaktekintély vált belőle halas témákban. A bolt készült el először, hisz működtetése ugyancsak folyamatossá tette a fogyogató készpénz utánpótlását. Ahogy beindult, a fiatal nőnek egyre több vevője akadt. Kedvessége, mosolygós kismaga vonzotta a közeli, de a Pécsről kiruccanó férfihorgászokat is. Bejártak, elbeszélgettek, megitták a vendégnek kijáró ingyen kávét, Vettek az őszbe forduló idő szívmelegítő horgásztartozékából a pult alól árult jó házipálinkából, és persze megújították a készleteiket, előkékből, úszókból, horgokból is.

Látszólag legnagyobb rendben ment minden. A telet átvészelték, az építkezésen újra megjelentek a munkások, s kezdődött a második ütem rendesen.

 

Valami mégis megváltozott. István apja meghalt. Megsiratták. Piroska is, mert az idő múlásával egyre inkább úgy érezte, a családban, az öreg az, aki igazán jó szívvel van iránta. Férje kétes és ritka közeledéseivel már megbékélt, anyósát nagy titokban utálta, s a gyerekeken kívül az öreg egy-egy jó szava, meg a leselkedésén szerzett, méregből idővel megszokássá, majd mosollyá változó furcsa, idétlen meghittség volt az öröme.

 

Az öreg után szép summa maradt fiára, s azt a hamar elnyelte az építkezés. Megkezdődött a hitelek utáni kilincselés. Eleinte csak egy-két, majd egyre több tételben egyre több címen-jogon vettek fel hitelt. István megtartotta szokását korábbi vállalkozói tevékenységéből. Mindent elviselt, csak fizetni nem szeretett. Itthon vagyunk, Magyarhon ez, és persze tudta, nem ő az egyetlen, aki húzza, halogatja a végsőkig az esedékes teljesítések, számlák rendezését.  A pénzhezjutások örömünnepein családi programként bejárták az áruházakat, vásároltak gyereknek, maguknak. Csupán a kifizetések rendezése maradt mindig a legvégére.

A felhők meg gyűltek. Először a szállítók állították le az anyagok beszállítását. Elvitték a be nem épített csempét a félig kész vizesblokkok mellől, leállt a szökőkút szigetelése. Télre, nagy nehézségek árán és persze feketén mégis sikerült beüzemelni négy szobát a vendégházban. Működött a melegedő, a konyha, a horgászok is jártak, s a bevételből, ha maradt, a család csepegtetve rendezgette egyre növekvő, egyre többször átütemezni kért hiteleit. Az átütemezések kisírása, a szállítók kifizetésének csöpögtetése többnyire Piroskára hárult. Ha megfagyott a levegő, a férj eltűnt, kámforrá vált, s a csöpp asszony vette át a kárrendezést. Talán taktikának sem volt rossz a húzás, hiszen egy ilyen kis teremtéssel nem ordítoztak a hopponmaradtak, a nagydarab férfiemberek szíve lágyabban, megértőbben kezelte a helyzetet. Végszükségben egy-egy átcsoportosítással hol itt, hol ott tömték az egyre sokasodó és egyre szélesedő lékeket.

 

„Bizony a Lóriék! És válnak! – mondta az asszonyka és várta a további rákérdezést.

„Mit tudsz? Honnan tudod?” –jött is Istvántól a természetes kérdés.

 

Mannerheimék Lórija István gyerekkori barátja volt. Nem a legjobb, de tartós ismeretségen alapuló kapcsolat. Annak idején együtt katonáskodtak, és a véletlen hozta úgy, hogy Istvánék, a mellettük négy házzal álló nagy telken kezdtek az építkezésbe. A korábbi barátság összejárássá fejlődött, kéthetente meg-megfordultak egymásnál. Mannerheim Lóri a feleségéve és kilenc éves, szép, az asszony szépségére hajazó kislányukkal éltek, rendes, kiegyensúlyozott életű csendes életet. Lóri bejárt a félig bezárt Uránba, karbantartói feladatokat végzett csoportvezetőként. Az asszonyka a gyereket reggel beadta a közeli iskolába és hatórás állásban Harkányba járt dolgozni a Fürdőbe. Nem voltak gazdagok, de pénzért sem jártak a bankba. Szép, takaros kétszintes ház, nagy kerttel, jó helyen. Csendes egymásrautaltság. Kívülről a nyugalom szigetének tűntek. A férj is, a feleség is szívesen beszélgettek Istvánnal is, Piroskával is. A két család gyerekei, is jól kijöttek egymással. Tóni gyakran vitte a tó körüli kirándulásra a kis Esztert, eljártak pecázni, szóval a barátság ezen a szinten is élt.

„Képzeld! Tegnap Mara csak hazatelefonált Lórinak, hogy többet ne várja! Elköltözik! Semmi látható előzmény, semmi veszekedés, semmi kimaradozgatás! Te tudtál róla valami?” - sorolta Piroska az információ első csomagját.

„Semmit. A fene se hitte volna!” - mondta István és arrébb tett az asztalon egy kifizetetlen számlát.

„Én hazafelé beugrottam a kocsmába az új adag pálinkáért, ma lettek kész a főzéssel. Ott mesélte az a mindenben otthonos Posics Misi, épp a pultos Szilvinek, tudod, annak a kis feketének, hogy a Mara Harkányban már több mint fél éve együtt van egy fiatal doktorral. Valami balneológus az illető.”

A kocsma információk többnyire pontosak, gondolta István, aztán elgondolkodott.

„Ezek sem tudják, jódolgukban mit csináljanak!  Viszketett a pinája, nem bírt magával! Pedig Lóri szerette, beszéltünk róla nem egyszer.”

„Mit vitt magával?

„Semmit, épp ez a legfurcsább, egy táskányi ruhát sem és a gyerekkel sem törődik, itt hagyta és kész! Csak üzent, hogy ne is próbáljon Lóri utánamenni, mert részéről vége mindennek!”

 

Piroska arcán az hír érdekessége, és az értetlenség is jól látszott. A pletykát szerette, maga is szívesen plyetyizett a szomszédokkal, szomszédasszonyokkal, szerették is, mert jó hallgatója és diszkrét temetője is volt sok titoknak. Most láthatóan zavarban volt. Nem igazán értette, hogy tud egy ilyen közeli ismerős, minden látszat ellenére egyik pillanatról a másikra eltűnni, váltani. Ráadásul úgy, hogy semmit nem is visz magával és az addig példásan nevelt gyerekét, a saját szülöttét is csak úgy, gondolkodás nélkül hagyja ott egy férfiért. Neki ez nem volt könnyen emészthető. A saját anyaszerepébe beleszokva elfogadta a keveset, ami a férjétől  kijutott az ágyban, és egyetlen, a házasság korai szakaszában véletlen, vagy tervezetten, de megbántan megesett félrelépés kivételével, példájává avatta magát a házastársi hűségnek.

 

Az ominózus esetre nem szívesen gondolt vissza. Már megvolt a két gyerek, mikor egy alkalommal kis jutalomként egy ötnapos művészkurzusra fizette be az apósa a Szársomlyó oldalában évente megtartott bennlakásos képzésre. A gyerekeket arra az öt napra az anyós vállalta és Piroska boldog várakozással, festékkel, ecsettel meg a többi kellékkel jól felszerelve vonult be a telepre. Már az első nap megesett a dolog. A férfikedvességtől elszokott szép fiatalasszony beivott az erős villányi borból, és elemi erővel tört ki belőle az ösztön. Egy nála négy-öt évvel fiatalabb festőpalánta vette kezelésbe, és az eredmény hogy nem csak másnap reggel találta maga mellett a fiút az ágyban, de mind az öt nap szinte minden perce a szexualitásról szólt. Kiélte elmaradt hiányait, vett, elvett és persze adott is. Az öt nap hamar eltelt, és új energiákkal ment akkor haza, visszabújni a jó feleség szerepbe. Akkor ijedt meg igazán, amikor napokra a hazaérkezés után – István épp Mohácson vett át újonnan, hajóval szállított alkatrészeket – a ház előtt, lazán a kőkerítésnek dőlve, meglátta a várakozó fiút. Nehéz volt levakarni. Szegény gyerek, gondolta többször utána: megszerelmesedett rendesen. Választania kellett és persze a biztonságot, a két gyereket választotta. Még szégyellte is magát azért az öt napért. Akkor döntött, több kaland nincs, marad a férje mellett. Be is tartotta rendesen. Nő volt és anya. A nő hiúságát persze legyezték a gyakorta a vásárlóktól, majd a betérő horgászoktól kapott ajánlatok, elfogadta az udvarlást, és hízelgett, ha időnként a férj egy-egy barátja valami bulin, rendezvényen szerelmet vallott neki. Ilyenkor kedvesen értőn kezelte a helyzetet és meg soha nem botlott. Talán ezért is érezte most a Mannerheim helyzetet furcsának, megmagyarázhatatlannak

 

„Te István, én este átmegyek a Lórihoz, áthozom őket, beszélgetünk. Meglátjuk, tudunk e segíteni rajta! Jó?” - kérdezte, és tudta a választ is, mehet, hisz Istvánt nemigen érdekelte Piroska mikor, mit csinál, csak meglegyen az ebéd és kinyisson a bolt időben.

Este áthozta Lórit is, a kislányt is. Kifaggatták, ahogy és amennyire lehetett, megetették a gyerekeket, s a három felnőtt a vacsora után egy üveg márkás viszkivel múlatta a többször is közéjük ülő csendet.  A közös esték hetente háromszor ismétlődtek. Maráról semmi hír. Lóri emelt fővel, tisztességgel viselte a helyzetet, gondjait titkolta, s jórész maga, segítség nélkül oldotta őket.

 

A gyakori találkozások Lóriban egy újfajta bizonyosságot is megérleltek. Gondos és a pénzre figyelő svábgyerekként látta Istvánék egyre elhatalmasodó pénzgondjait. Egészséges ésszel magától is rájött, ha a házaspár nem jut pénzhez, mindenük elúszik. Sokat gondolkodott, míg egy nap maga állt elő az ajánlattal:

„István! Tudom, milyen helyzetben vagytok. Két hónapon belül elmegy a tető a fejetek fölül, mindent elvisznek féláron a bankok, a hitelezők! Nézd, ti jók voltatok hozzám, meg a kicsihez, hadd segítsek én is!”

 

István, aki annyi kellemetlen helyzetet megúszott már, hol szerencsével, hol csődbevitt cégek trükkjeivel kellemes bizsergést érzett. „Ismerős érzés, kinn leszünk a szarból megint!.”

Lóri folytatta, s a folytatás vége egy hétmilliós kamatmentes kölcsön lett két éves lejárattal, a még milliós alaptőkéjű horgászbolt Kft-re lepapírozva. A pénzt István már másnap megkapta, s Pirivel meg a gyerekekkel nagy vacsorát csaptak kedvenc pécsi kiskocsmájában, a Flórián téren. Halászlé harcsa-pontyból, jó, pörcös túrós csusza kaporral, lemosva cirfandlival. Újra egynek, közösnek, együvé tartozónak érezte magát a család. Az első törlesztő részlet esedékessége csak három hónap múlva, a készpénz mehet a boltba, az építkezésbe, a gondok egy kis időre megint eltávolodtak! Mosoly volt, igazi öröm, és aznap este Piroska sem lett visszautasítva a kért kétperces ágycsatától.

 

Az öröm sem ágyban sem életben nem tartott sokáig. Alig másfél hónap múlva Lóri állított be hozzájuk egy este. Arca hamuszürke, kezében gyűrött papír.

„Baj van Istvánom, nagy baj! Kéne vissza a pénz, vagy egy része, de gyorsan!”

„Mi történt Lóri? Fejeden a végrehajtó?” - mosolygott István, aki tudta, a meglévő félretett neki kell, abból bizony egyelőre a barát semmit sem lát. Piroska csak állt és döbbenten arra gondolt, a gyerekkel mi lesz?

„Rosszabb testvér! Májrákot diagnosztizáltak tegnap a radiológián. Beszéltem az orvossal. Azt mondja másfél hónapom, esetleg három van vissza. Egy átültetésnél lenne 70 százalék esélyem, de pénzt kell hozzá, sok pénz. Túl hátul állok a sorban! Legalább három milla most kell, azonnal!”

 

István nagy lendülettel mindent megígért. Lórit leültették, megetették, hazakísérték. Látszott, végleg kikészült. Az elváláskor István még egyszer megemlítette: másnap estére viszi a pénzt.

Csendesen mentek haza.

„Mi lesz most István?” – kérdezte Piri és a két saját gyerekre gondolt. Tudta, az egyik számlán még úgy tízmillió körüli összeg vár szétosztásra, elmaradt számlák, banki tartozások soros rendezésére. Tudta azt is, ha ebből most elvesznek hármat, akkor ott állnak ahol a part szakad. Talán rosszabb is.

„Mi lenne? Pénz nincs! Ideadta, megállapodtunk! Nem tudok most adni, te is tudod. Majd megoldom máshogy!” – mondta a férj, s az este sötétjében a pár méteres hazaúton már egyikük sem szólt.

 

A másnap, a harmadnap és a követő négy napban István nem volt elérhető. Lóri hiába jött kérve, könyörögve, csak Pirost meg a gyerekeket találta otthon. Pénz meg semmi.

 

Ünnep jött. Halottak napja. Estére István is előkerült, szép, fekete, új öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen. Piri meg se kérdezte merre járt. Próbaként rácsörgetett a négy napja kikapcsoltat jelző mobilra. A telefon István zsebében felcsörgött.

„Na, legalább bekapcsoltad!”! - gondolta és megnyomta a hívás-megszűntetőt. István elővette a készüléket, megnézte majd rámosolygott a nőre: „Ja, te voltál?”

 

„Képzeld, híreim vannak!” - mondta változatlan mosollyal. „Lóri – sajnálom szegényt, úgyis menthetetlen volt - az éjjel felakasztotta magát! A gyerek talált rá reggel, csoda hogy nem vetted észre, azt mondják, fél délelőtt kinn volt náluk a rendőrség!”

Piri a fiatal rendőrtisztre gondolt, aki délelőtt hozzájuk is becsengetett, kikérdezte és aztán elment. Meg arra, hogy meg kéne beszélni Istvánnal, most gyorsan rendezzenek, de tényleg, egy-két sürgőset az esedékes számlák közül, mert Lóriéknál jön a hagyatéki és akkor megjelenik az eltűnt feleség a követeléssel.

 

„Be kell zárni a boltot, csőd lesz ez is rendesen, menetrend szerint!” – gondolta, s elindult felvenni ünneplőt a közös temetőlátogatáshoz.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.