Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KÉRDEZTEM A TISZTAFÉNYŰ HAJNALT..

 

003--9-.jpg

 

KÉRDEZTEM A TISZTAFÉNYŰ HAJNALT.....

 

Tudom, hogy előbb-utóbb meghalunk.

 

Gyerekként a könnyebb, szerencsésebb utat választottam, nem foglalkoztam a halállal, mert és pedig (?) az elmúlás kiszámíthatóságát és következményeit, anyai nagyapám és apai nagyanyám viszonylag fiatalon, hatvanas éveik legelején bekövetkezett halála, annak tűrése, feldolgozása adta simán.

Az egyiket inkább ismertem, mint szerettem, a másikat imádtam. Nála, a nyugdíjas kovács parasztfeleségénél minden érkezésemre véletlenül volt a korai Kádár időkben is libamáj. A másik is kedves ember volt, verte a blattot estelente a kerületi pappal, a helyettes iskolaigazgatóval meg az orvossal, az emelettel följebbről zárt körbe csöppenttel, szívta a bagót, harákolt, nyert és veszített, míg én-gyerek hallgatóztam.

Az imádott sosem politizált, az alig ismertről meg nem tudom, mert kicsiny volt az eszem, mint ma is. Az imádott a férje szemvillanására ugrott, az alig ismertet csodálatos bájjal szolgálta ki párja, csak későn megszeretett, másik nagyanyám.

 

Felnőttként sem foglalkoztam értékén felül a halállal. Része az életünknek, természetes, hozzánk tartozó, mondtam, mindaddig, amíg magától értetődő,. hogy ember embernek ugrik ölni, ami, ugye, eleve tilos. Megtanultam a szerb határon, hogy, ha két nap eltávozásért átlövök, s a lövés eredményes is, a hatalom megken kedvezményekkel, jó zsírosan, és megtanultam, hogy elhallgatja azt, hogy a másik oldalon a Tito-vitézek, felmenőim rokonai is jól lőnek, s jutalmuk az enyémhez hasonló lehet.

 

Idővel, a politika változásával megtanultam azt is, fölösleges volt az egymásra pufogtatás, a töltényeimmel a nadrágom van tele, tele a világ csodaszép nőkkel, és a kevésbé csodaszépek is sok, százezer misét is megérnek.

 

Koros, két felnőtt gyermekesként, kifelé ballagón evilágból, annyi a vértem a halál ellen, hogy összeszámolni nehéz. Gandhi nyugalma-türelme, Teréz anyák empátiahalmaza és a ljubovicsi csodarabbi tanításai szerint próbálom felfogni, megélni azt, együtt-élni azzal ami kötelező, az elmúlással.

Nem foglalkoztatnak a harcaim, a kötödéseim szépen kimutatható térképe. A harcok eredményessége sem. Nem izgat – bár ebben vannak nüanszok - az utánam maradtak, az én értékeim szerinti továbbélésre hivatottak, vagy legalább az eszmevilágom eladófogadó/elutasító, azokban állást foglaló örökösök viselkedése sem.

 

Lehetne depresszióként felfogni, nem az! Következetesség abban, hogy bármikor jön a halál, elfogadom. Mert tudom, volt helyem a világban, éltem a hely adta lehetőséggel és megmaradtam - sok-sok hiba után is - annak, aki vagyok, az eltemetendő-elégetendőnek, aki, míg élt, bőrében csak rossz megalkuvások nélkül érezte jól magát.

Védjegyként írom az idetartozó utolsó sort, hogy felismerjétek, nem troll garázdálkodik az oldalamon: Szeretem Líviát!

 

Lovatok, igásotok a

-csataloo-

Balog Gábor

2o14.o8.19.