Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 99.

002--18-.jpg

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 99

 

Jelentek megint, mert messze vagy. A jelentés, amúgy is mindennél többet ér. Több az élőbeszédnél, mert van időm végiggondolni az eseményeket, hangulatokat, amik hol itt-hol ott egy-egy történéshez, mosolyhoz, homlok-ráncoláshoz, vagy éppen elfojtott, ha tetszik, lenyelt könnyhöz kapcsolhatók.

Jelentek, mert hiányzol arra a kis időre is, ami kijár, hogy ne csak a napi telefonok, meg a net képei tartsák, őrizzék a rokoni szálaid, kijár, mert aki tűri a horkolásom, annak legalább annyi szabadság dukál,, mint az, amit a munkahely leoszt, s az, amit kedves, toleráns egód sosem kér, sosem követel.

Karácsonyra megjössz. Akkor, tán ugyanezt a történetet mondom el bővítményekkel. Jut majd simogatás, ölelés, egymásra-mosolygás a hangokra cserélt betűk zenéje szüneteiben, és hiszem, azt sem unod majd, mert szeretsz, összetartozunk.

 

Na, eddig a rímbe nem rendezett líra. Most egy kis epika.

 

A Jejzus már tegnapelőtt beköszöntött, amúgy ízibe-de rögtön. Megmentett és megsarcolt ünnep előtt – szemlélet kérdése, mi igaz.

A tragaccsal kezdte. A tragaccsal adatott ki hangokat, amik engem, a sofőrülésben virítót nyugtalanítottak. Fékezéskor időnként úgy éreztem, a motor akar becsúszni valahova előre, tán egészen a karosszériáig. Furcsa hang.

Kerékcserén, persze felnivel, utoljára majd negyven napja jártam, tudod jól. Sosem mismásoltam el az évszakváltáshoz kötött gumicserét, a szerelő is stabil, állandó, megbízható. A fene sem gondolta, hogy talpat cserél, és nem figyelmeztet, haver, az első fékednek maholnap annyi.

A tragacs kétezer-hatos. Még Esztivel, a „nem titkárnővel” vittem haza a munkahelyre, munkaidőben, mert ott és akkor, a botcsinálta vezető, a szakszervezetet eláruló tyúkpörre sem alkalmas díszjogász, csak magának és annak biztosított szolgálati kocsit, akitől a céget ellopta, nomeg a személyzetisének, egy minden rendszerben tökalsó seggnyalónak.

 

Amolyan fricska volt a vásárlás –megtehetem. Fricska prémiumlesőknek, mert azok voltak ám! Két éven keresztül csak egy vezető téma volt az igazgatói tanácskozásokon: hogyan lehetne indokolni a főnök prémiumát. Sosem éreztem jól magam közöttük.

A hat fős összejövetelen a meglopott, a mindenhez, vállalatvezetéshez, emberekhez és műszaki piszlicsáréságokhoz, meghatározó piszlicsáréságokhoz is értő hallgatott, szükség szerint egyetértett. Nemet nem mondott sosem. A pénzügyes, isten nyugosztalja, kaliber volt, de akkora, hogy zsebre vághatta volna az egész bagázst. Hallgatott, écákat adott a főnök prémiumkövetelése indoklásaihoz. Volt egy seggnyalis is, akad mindenhol. Ő volt a „sértett, mellőzött” zseni, akinek csak egyetlen előnye volt a többiekkel szemben: rátette kezét a számítástechnikára, s, lévén a többi hozzá nem értő, profitált ebből keményen.

A mindenben árulást kereső kis humános nyikhajon kívül még egy tagja volt a reggeli összejöveteleknek: egy cukros  szakmabuzul, aki nem ismerte a színeket sem. Csak feketét, fehéret látott. Ő volt az, akit akkor is keresztre feszítettek, ha két fül között eresztették be-ki, amit mondott.

Na, ennyit a tragacs vásárlásáról.

A féktárcsákról meg annyit, a szerelő szerint új autónál hatvan ezret bírnak ki általában. Nekem, a mutatóm most áll százegy fölött egy hangyahossznyival.

 

Hogyan függ mindez össze Jejzussal?

Egyszerű!

A szakszervezetis munkásáruló felszámolt egy céget, úgy ezernyolcszáz munkahely, egy történelmi üzem, egy hagyomány szűnt meg nagy hallgatások közepette orbán, a törpe kormánya alatt.

Jejzusnak nem volt ideje, lekötötték a világ egyéb dolgai!

 

Hogy függ mindez össze a vasra járatott fékpofákkal?

Mondhatnánk, sehogy, de így, velősen, hirtelenjiben tán nem lenne igaz! Összefügg!

A munkásáruló, meg a seggnyalója miatt kerültem lapátra idő előtt, mert nagy fórum előtt voltam olyan naiv, hogy olcsóbb megoldást kínáltam a lopás helyett ott, ahol az ő főnökeik voltak a tolvajok. Tettem vezetők, érintettek, s ráadásul újságírók előtt. Másfél hónap múlva közös megegyezéssel rúgtak ki. Még párszor, nem bizonyíthatóan, utánam nyúltak, kicsit amortizálták az akkor még potenciális nyugdíjamat, s ma élik világukat ki fenn, a Jóisten jobbjai között, ki lenn, senkiként, vagy igazgatóként, új, de változatlanul mocskos seggeket nyalva, mert sajátjuk.

 

Hogy jön ide a fékpofa?

Sokba került, Líviám!

Elvitte az összes tervezett ajándékokat, bármi csekély is volt a beszerzési érték.

A karácsonyfánkból is elvitt másfél métert, idén csak kilencven centis lesz a fenyő!

Elvitte a vacsorám-reggelim két hétre minimum, mert spórolni kell, nincs hús, csak a kutyának, nekem két szelet zsíroskenyér, ami kijár, két narancs préselt levével. Legalább lefogyok!

 

Túl panaszon, piacon voltam, várom érkezésed.

A beosztott maradékot herélve vettem halat, mert te borleves helyett a halászléval ismered Karácsonyt. Kisadag. Öt szelet ponty, egy farok –itt spec nem én – meg egy fej. 25oo. Vettem kedvedre egy mellet. Kacsát, egyben. Hozzá két combot is. 3o9o. Meg lilakáposztát egy fejet, sepénzért. Ez csak a tiéd.

Vettem narancsot, sok kilót, és úszhatunk a facsart, tartósító-mentes, narancslében. Szaloncukor is van. Kókuszos, gesztenyés, mandulás.

Minden effekt, fűszer, adalék adott a nyugodt ünnephez. A fa befaragásánál szentségelek majd kicsit, de azt kérlek, viseld el!

Bejgli ne legyen, ha lehet! Törtem diót, eleget, de az jobb önmagában. Ha szabad kérni, valami bukta-félében utazzunk, jó vastagon megtöltve lekvárral, sárga-, vagy őszibarackkal, amit a nyáron tettem el!

Várlak haza, mert szeretlek.

Ha ráérek, érkezésedig gyártok még egy vagon pilményit, gyűjtök négy zsák ruhát a hajléktalanjainknak és nem írok verseket.

Egyet se nem.

 

Balog Gábor

-csataloo-

2o13.12.19.