Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


IMÁRA KÉSZÜLŐN

 

 

Állok a dombon, kis szemétkupac,

csupa ócskaságból összerakva,

hogy törjön magasra, akár az égig,

mi persze messze van, és csak állok,

és nem élem csak érzem a világot,

mi objektíve van, de facto létezik,

körbefon megfojt, magasba repít,

és elaltat állva is, mert szép, és semmihez,

csak alkotójához hasonló.

A Nagyúr, a büszkén mosolygó alkotó

a felhők fölött, egyetlen pillantásra sem méltat,

pedig hej, de megérdemelném,

mert összes aranyszabálya szerint élek,

és lopni nem járok, nem ölök,

sőt előfordul nemegyszer,

hogy más feleségét sem kívánom.

 

A Nagyúr ki oly kedvvel alkotott,

játékát már rég elunta, felnőtt,

beállt a sorba, tán munkába jár

valami ócska helyre, és naponta

mást sem csinál csak papírt tologat

jobbról jobb helyekre, tán kapál,

tán pult mögött parizert mér ki,

szóval itt van velünk, közöttünk,

de már nem ötlettel teli alkotó,

csak szerepjátékban önmagát

cseppet sem kiélő, ezer cifra házban

tulajdonos, kopott hajléktalan,

a Nagyúr arra is lusta,

hogy megunt játékát akár dobja sutba,

és mit sem érdekli ma, a milliárdnyi

apró ólomfigura, kik terepasztalán

maguktól mozognak, élnek, halnak

és szaporodnak, szóval megannyi lélekkel megáldott,

s köztük én is (és ez, fontos elem),

itt lenn, mint él, mit csinál, s hogy elszabadult

a gonddal megalkotott világ,

és minden visszatér, a kezdetekhez.

 

Állok a dombon, mit azért építettem,

hogy hozzá kerüljek hacsak kicsinykét is,

közel, és tudom hogy itt van,

a szemközti domboldal bokrai rejtik,

szakállas vén fejéből sárga boglárkát varázsolt,

vagy épp egy gólyaorr sarkantyúja végiben

ring a szélben, és részben, sőt egészben

betölt minden űrt, és lát és hall,

és talán érez is, a Nagyúr, mint mindig,

most is elbújt, rejti arcát, mert szégyellős,

és fél, retteg, hogy elfelejtik,

vagy  sárból gyúrt szolgalelkek

titkait megfejtik, rájönnek arra,

hogy sokat hibázott, és persze ő is hiú,

és tűr istengyalázást, bűnt, tagadást,

de kritikát nem, pedig tudja jól,

hogy puszta kedvtelésből megalkotott

világát tehette volna elviselhetőbbé,

és járna benn minden pontosan,

mint az óramű, de mert, mint mondtam hiú,

inkább eljátssza - durcás kisfiú -

hogy mindent megunt, és javíthatatlanok vagyunk,

és időnként laza lábmozdulattal

arrébb rugdossa planétánk.

 

Tőlem azt várná, hogy magasztaljam,

és, mitagadás, meg is van bennem a hajlam,

hogy ezt tegyem, és tudjátok,

tenném is, de én is eluntam,

hogy áhítatomba folyton a múltam

hibáit dörgöli orrom alá,

és szemrehányón ő közli velem,

hogy por és sár vagyok,

és a tőle kapott, elfogadott és őrzött

lélekről rendre megfeledkezik.

 

Nagyúr, ne légy kemény,

a szerepnek ezt a részét hagyd reám,

nekem majd jobban áll,

könnyebb eljátszani, s neked módod lesz

nekem naponta, újra, szolgádnak megbocsátani!

 

BGJ.2005.12.31./2008.02.24.