Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HIÁNY

 

 

becs--sopron--pozsony-018.jpg

HIÁNY

 

 

Holnap nyakunkon újra István király

és kertem ácsolt ebédlőasztalán

ma reggel az első félig rágott diót

hagyta horányi mókusom.

Ülök a gép előtt, sorokon dolgozom

rímeket irtok, gondolkozom

hogyan tehetném egyszerűbbé

hogyan változtathatom derűvé

a csendes magányt.

 

Születésnapja van ismét

és nem titok már, nincs keserűség

bennem, ha kiállok valami placcon

mint rossz ripacs, szomorújátékot adva

eljátszom, elmondom, megrajzolom

a szimpla szavakban elmondhatatlant

varázsos dallamát együtt élt időknek

és a játék végén,tapsra nem várva

elkullogok.

Hogy elment, el is veszett a forgatagban

bújt, rejtőzött, de számtalan alakban

láttam aztán.

Hamis név mögött rejtette létét

próbálta kizárni lehetőségét

minden találkozásnak.

Megértsem? Miért ne?

Hiszen, ha akarok, találok csokornyi

magyarázatot, csokorban száraz virágot

okot, felmentést, igazolást,

mutathatom, hogy én is nagyot hibáztam

álmokra, őrá, a lelkére vágytam

oly erővel, hogy elszívtam szabad levegőjét.

Mutathatom, hogy lehet, akaratlan

de két ölelés közt, boldog-öntudatlan

kalitkát építettem, hogy rabságban tartsam

szabad madaram.

Ő is hibázott? Kit érdekel ma?

Kit érdekel, ha vissza nem hozza

sem ima, sem hívás, se sorsszerencse

se annyi írás, mi róla szól,

mit egyet sem ismer

nem olvashatok neki?

 

Olcsó műanyagdoboz,

benne tengelyen, apró acéldarab

iránytű lettem, hogy saját tenyeremben

magamnak mutassam,

forogva össze-vissza, tanácstalan,

irány és hozzá út merre van.

 

 

Csak egy beszélgetésre,

az örök életre,

hozd vissza Uram!

 

 

Balog Gábor

-csataloo-

2012.03.03.