Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HARMAT

 

A nincsből valami lesz,

s a van megszűnik lenni

hamar.

 

Gondos kertész az októberi

hajnal,

öntözi kertem ködből kipréselt

harmat cseppjeivel.

Sokezer üveggömb,

s egyetlen jósnő sem köröttük,

hogy cifra ruhában

sejtelmes igéket motyogjon

és elhitesse velem:

sorsom, így, vagy úgy alakul,

a kép, mit rólad őrzök

nem fakul tovább,

és ölembe hull a jólét,

nomeg szerencse, és persze

príma szerelem vár

a legközelebbi sarkon.

 

A víz parányi cseppjei

ragyognak,s ahogy a fűszálak

hajladoznak, vonzzák,

taszítják egymást, egymáshoz érnek,

összeolvadnak boldogan.

Várják a  fehér fényorgonát,

hogy koronát tegyen

hajnali nászra.

 

Micsoda ki- és beteljesülés,

mennyi pompa és mily rövid időre,

hisz szokott pályáján,az emelkedőbe

forduló,vörösből egyre sárguló korong,

molekulára bontva, fehér füstként

küldi egymástól mindörökre messze

az együvé tartozókat.

Csak a mesében van új találkozás.

 

Vízcseppem, merre vagy?

Hányféle alakba bontott a reggeli nap?

Részeid, mint színes lepkehad

ezer irányba merre szálltak?

Mosolyaid, s a szavak, mik gyűrűző

hullámokat hagytak gömbünk belsejében,

mondd, kit találtak helyettem?

És, ugye, adsz inni a virágnak

amit erkélyedre tettem,

hogy a télben, szobádban őrizze

a tavaszt?

 

Harmat, vagy vízfüst.

Nem mindegy? Elszáll!

Az utcasarkon, fogatlan jósnő,

eddig bújt, most megtalál

bezsebelni megszokott ezresét.

Majd mond valami pénzhezillőt,

leáll új kuncsaftra lesni.

 

Nekem a feladat marad:

megtanulni nélküled,

fogyatékkal élni.

2005.10.11. /2008.02.03.BGJ