Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉBRED A VILÁGOM

 

 

Ma későn rakta le egytojását a hajnal.

Vörösre sikerült ma is,

csak később jött: ötórás ébredés.

Az új ígéret lassan fényt kapott,

színe fakult, besárgult,

irigyen nézte a továbbalvó

sok henyét, aztán legyintett:

Mit nekem ti! Ha csak egy napra is,

ma is szárnyalok.

Aranyba váltott, és átok helyett

áldást szórt két kézzel

minden lentlakóra.

 

Az óra, az idő anyagi valőja

csendben percegett, mit fában a lárva,

s a korong odafenn,

elkezdte szokott játékát velem.

 

Keresett ágyamon,

résre zárt redőny mögül bebújva,

és nem talált,

Párnámon,

csak álmom sós maradékát,

izzadságomat itta fel.

Keresett kandin,

konyhaablakomban,

tán reggeli kávém iszom,

de nem, ott se lelt.

Tegnap levert pohár

szilánkjain játszott szikrát,

meg szivárványt, és sajnálta,

nem kapott a benne volt italból,

görbülni sem tud sugára.

Belesni minden zugba

ő is képtelen.

 

Bolond napom, rossz helyen kerestél,

Árnyak barátját fénnyel kutatni hiba.

A hozzám tartózók az éjben élnek,

ilyenkor mind menekülnek,

hogy esélyük legyen majd visszajönni.

 

Emlékszel? Kedvencem a len.

Reggelente széltől száraz

a föld alatta. Kipusztul nélkülem.

Mellettük guggoltam,

kézből inni adtam, tövenként mindnek,

és míg itattam, aludni küldtem

magányom összes társát:

elment, és élő szeretteim.

 

Álmaim vizéből, napocskám,

hagytam neked egy kortynyit.

Bgj.2007.06.10.