Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A VALÓBAN nagy JOCÓNAK

 

img_4122.jpg

A VALÓBAN „nagy” JOCÓNAK

 

A jó híreidet örömmel, a rosszakat együttérzéssel olvastam, bár ez utóbbi, mármint az együttérzés, tudom vigaszt valójában nem ad.

A sors része az elmúlás, a leépülés, s azt mindannyian elkerülhetetlenül megtapasztaljuk.

Tudod, az én anyám egy röpke hónap alatt ment el kilencszázhatvanhatban. Május elsején még kirándultunk, szülők, három gyerek nem messze Orfű fölött a gerincen labdáztunk, vadvirágcsokrot szedtünk szokás szerint. Akkor panaszkodott először, hogy fáj az oldala. Rá két hétre már az italt gyűlölő, absztinens apám vett neki, az ebben is rokonléleknek Unicumot, s diktált bele naponta egy-egy felest. Május végén, június elején még levizsgáztatta utolsó évfolyamát fizikából, aztán hatodikán bevonult a kórházba. Szép kilátása volt az ablakából a hegyekre, meg a kórház temetőjére. Műtét után egyszer fogtam még meleg kezét. Beszélt hozzánk valami banalitásokról. Szomorú volt a szeme. Huszonhatodikán temettük.

Furcsa érzés - időnként úgy gondolom, meg tudnám írni az életét. Regényben, ahogy sosem fogom. Sem ő, sem más sosem mesélte, s mégis majd minden részletét ismerem. Tények és következtetések egybevetése, nagy halom cserepdarab (nem elírás, én annak mondom, nem cserépnek), egy sok négyzetméteres mozaik elemei.

„Fiam, rakd ki a tehenet!”- mondta anyai nagyanyám, ha ráunt az unokákra, elénk tette a hokedlit. Mi kissámlin ültünk, és kiraktuk. Szentségtörés a gondolat, ha anyámról írok, hisz olyan volt mint egy álom. Minden csipkerózsikák, az összes hófehérkék, meg amit akarsz. Szép. Nagyon. De az a halom cserep ott van előttem, és kiraktam már sok-sok változatban az el nem mesélhetőt.

Az arca pár képen megőrzött. Fejemben fakult. Ritkán, csak elvétett, hibás álmokban visszatérő. Hibátlansága átka, hogy elsőszülöttje is elfelejti, ha elfelejti.

A másik sem könnyedén ment. Kis híján ötven évet élt nélküle, egyedül, emlékét őrizve zord remeteként. Erős férfi volt, s öregkorára a lassú testi leépülés vitte el. Nem könnyen adta fel. Műtétek után, volt, hogy fél napot feküdt fél-ájultan hideg kövön, míg rátaláltak, felemelték a következő pár évre. Ha másképp nem, bottal rótta egyre rövidülő útjait, háztömbök körül.

A vége volt megalázó. A százkilósról negyvenvalahányra lefogyott test, a hatalmas koponya még nyitott szemekkel a kórházi ágyon, a tanítványai elitnek mondott kórházában róla ellopott pizsama, a tehetetlensége. Láttam, mert egy kedves lélekember kikövetelte, hogy megnézzem. Magamtól nem mentem volna hozzá. Felvettem, eltettem tőle az utolsó, kórházi ágyon elsuttogott rébuszos pofont, aztán köptem a papra, aki koszos cipőben betette föld alá.

Elszakadt minden vérvonal. Felnőttem.

A két szenvedő mellett volt a családban sportoló, bajnok, London évének MTK-s magyar sportág-bajnoka, aki Altzheiherben kapta meg a passzust, hogy elmehet, jó tízenöt év ágyhoz kötöttség után. Pedig virtuóza volt még a zongorának is. No, csak amolyan családi, semmi Schifferandris, karácsonyt, vígságot varázsoló hegedűs-trombitás-zongorista.

A második feleségem talán nem szenvedett. Ahogy tudom, mert nem voltam jelen, - a gyereket, kisebbik fiam pesztonkáztam épp szervezett beosztás alapján a szembeparton-, az épp anyámkorú hazaért. Fejfájásra panaszkodott a szomszédjaimnak, akikhez átment, s akiket akkor úgy tíz éve nagyon szerettünk. Megittak egy laza konyakot Theodórával, a mintafeleséggel, s aztán az enyém csak annyit mondott, jaj a fejem, s lecsúszott a székről. Az életbe visszahozni nem tudta senki. Ma is él.

Elmentek, elmennek, de amíg mi élünk, élnek, Jocó!

Szeretteink megússzák könnyen, vagy megszenvedik. Nekünk, beleszólásunk nincs a sorsaikba. Tűrünk és várunk, szeretünk és remélünk, mert ez a dolgunk.

Mert ez a dolgunk.

Balog Gábor

-csataloo-

2o15.12.28.