Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

JÉGÉ kitalált személy. Maga a szépség, tisztesség, erkölcs, szavatartás, hozzámtartozás, hűség -élő idol. Magyarul: Nem létezik! De verset írhatok róla, ugye?

 

JÉGÉ JÖN

 

Feszültség, várakozás. Mitől félek,

hisz jössz, te jössz, téged várlak

belül remegve. Mitől a rettegés,

a riadt kisfiú miért áll újra

szájba dugott két ujjal riadtan

két felnőtt közé?

Hogy lett, s mitől a vakmerőből

gyáva, szavak zsonglőre: hallgatag?

Világot építő szigonyerős kéz

tétován miért matat, fog

gyufát, tépked papírt és remeg.

Miért?

Merre tűnik a tisztánlátás, hol a

nagy öntudat? Mi teszi ezt velem?

Te vagy? Én? A múlt?

 Jövőféltés?

Talán szerelem?

 

Várlak. Jössz, tudom. Majd

rádmosolygok és visszakapom

kandin, mint csibész kacsintást,

kicsit félrehajtod fejed, villantasz

a fehér fogakkal és minden

megáll, helyére kerül.

 

Arany béke.

© Balog Gábor 2004.március 23 18:35

 

 

 

 

MIKULÁSNAP

 

Már épp beültem a lóerők mögé,

jobbal lazán az övön volt kezem,

fordult a kulcs, a motor elkezdte

monoton dalát, hogy készen vagyok,

szóval nyugalom volt, készültem haza.

Haza a multik olcsó templomából

(kocsi helyretolva, százas a koldusé),

és december hatodikán, a parkolóban elhajtott

mellettem az elmúlt tavasz első napja szőkén.

Semmit sem változott.

 

Bomba nem robban nagyobbat, mint

a felismerés,- pedig csak számot láttam:

hábées hétszáztíz, (udvaromban állt

míg élt a fény tavaszi zöldben,

s gazdája fázni nem kezdett a nyárban.)

Ő volt! A volánt vadul tekerve,

nagy gázzal  a fordulásban…

 Pedig ígérte, látni nem fogom sosem!

 

A gázt nyomva tövig, egyetlen rossz kanyarral

mellé beálltam, hagyva rést is  két jármű

közt. Észrevett, szemünk összevillant

intett, kipattant, hagyott újra el.

Rám falként zuhant hiánya,

miért és miért ne képek cikáztak,

menj, maradj, ne alázd magad!

Majd döntés: indultam haza,

de megálljt parancsolt a vonzás.

Egy sorral arrébb újra megálltam.

Látnom kell, szólnom, hangját hallani!

 

 Visszajött, és nem kívánta

sem, a szót a számból, az idétlen

hogyvagyot, a „hogyvagy”-ra mondott tőlem:

„megvagyok” is csak időt tengető üresség,

fényévben mérhető demarkáció.

Két perc. Csak ennyi. Véletlen adta

ritka pillanat. Zárt kapu nem nyílhat.

és visszapattan róla a vigyázzmagadra,

rést nem üt a hiányzolnagyon.

Ölelhet tovább fogható hiánya.

 

Párkák, gondos lánykezek fonták egybe

egyszer két sors szálait.

Fércmunka volt? Vagy rossz fonal?

Élni megy nélküled,

de nem foglak tudni nem szeretni.

 

©Balog Gábor

2004.12.06.

TŰRNI

 

Nem tűröm, hogy ne szeress, hogy elmenj,

 ne álmodj rólam ébren is,

ne várd, hogy megöleljen, mindkét kezem,

ne kérd, hogy szóljak hozzád, s

tágra nyílt szemmel bámuljam szépségedet.

 

Nem tűröm, hogy játssz a lánccal, mivel megkötöttél,

megsértődj, elfordulj, hátrálj, visszalépj!

visszafogd markodban simogatásod, ellökd

a bennem lendülőt.

Nem tűröm, hogy játssz szavakkal és

kedved szerint torzítsd, ha bánt a szó.

 

Nem tűröm, hogy életem kopott kavicsként

dobd vissza part-fövenyre, Levess,

mint megunt göncöt, s tűnj el úgy,

hirtelen, ahogy belémdobbant a létezésed.

Nem tűrhetem!

 

Nem tűröm, s tenni nem tudok, sem érte,

sem ellene, csak várnom lehet

feltámadásra, hit nélkül, bénán,

lélekhalottan, dühöt

fröcsögve, önmagam rombolón.

 

Tán jobb lenne

békét kötnöm velem!

© Balog Gábor

2005.01.25.

FELISMERÉS

 

Kopjafát farag tegnapi érzelemnek

az óra zenéje,

metszi le sorban apró emlékeit.

A tömb, mi egész volt

most alakot vesz,

fából kibújik a karcsú való.

Az arcon a ráncok táncba merevülnek,

szembe beköltözik az üreg-sötét,

véső varázsol kandi mosolyt

száj szegletébe,

s vádolón tűnik semmi homályból

önzésem tükre: makacs magam.

 

Szobrát faragom, mert szerettem,

próbálom újra megérteni,

kosárba dobott száz mozaikszó

fakuló értelmét keresem.

Hinném, hogy jó volt,

s én aki hibáztam: zsarnok-akarnok,

jellemfaragó.

Üveget csiszoltam

nagykalapáccsal.

Eltört? Hogy csodáltam!

Szemétrevaló!?

 

Dolgozom. Koppan a véső,

újra röppen a forgács.

Minden ütés, őt alakítja,

  de rám szabadítja

a bűntudatom, hogy

elrontottam az egyszeri álmom.

Egyszeri ember, a volt kalapácsos,

 most ezeregyszer

dől szoborarc elé:

s esdi bocsánatát.

© Balog Gábor 2005.02.10

 

FELOLDOZÁS

 

 

Mitől volt több mint annyi mások

kiket öleltem hévvel, hisz ott is,

azoknál, ugyanúgy tombolt a

képzelt, hitt szerelem?

Miért jött, miért állt be a sorba,

s ott megelőzve, lökve könyökkel,

kaparva, ütve élre miért került?

Mi adta mélyét, értelmét a szónak,

 mondataira fülem miért figyelt

jobban, mint másra előtte,

s mért lett kedvessé minden, mi

tőle, belőle, rajta érkezett?

Miféle ösztön vitt vele ágyba

s a kémiába mondd, mi vegyült,

hogy kettős kötéssel úgy verte

láncba gondolatom, hogy bárhogy

törekszem, meg nem tagadom,

pedig elment, elment már régen

és rég nem igaz, hogy emlékezem

benne megélt örömre, jóra,

mérlegen könnyű, ha méregetem

a vele élt percidőt.

 

Mint eltévedt hangya, közel a bolyhoz

megáll, nekilódul, újra megáll,

mozgatja csápját és visszafordul,

szélben keresi a helyes irányt,

én miért nem akarom elfogadni,

hogy más volt, mit nekem

 szem, szív mutatott, lágy, kerekített,

tudott szerepében szó és értelem

együtt dadogott, mert játék volt

mindaz, mit páholyban néztem,

csak kitalált vizsgafeladat!

A tettek, a percek, mind-mind csak díszlet

hamis portékán csomagolás.

 

Nincs válasz, és bár keresem,

él a reményem, hogy nem találom.

Nem, mert nem akarom.

A tudatlanság néha erény, megóvó!

Burokba fog, véd, melegít.

Menj hát békén tovább!

Ego te absolvo….

 

© Balog Gábor 2005.04.21