Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JÉGÉ kitalált személy. Maga a szépség, tisztesség, erkölcs és szavatartás, hűség, hozzámtartozás, élő idol. Szóval, nem létezik! De verset írhatok róla, ugye?

JÉGÉVIRÁG

 

 

Egy ide nem illő zöld növény

maradt utána párkányomon.

Délszaki, bőrleveléről a víz

lepereg, mint rólam, az emléknek kéne.

 

Kapta valakitől, s nem szerette,

erkélyén vadult, fulladt a vízben

míg észrevettem, s megsajnáltam:

„jer velem!- mondtam, „Otthonomba!”

 

Jött, hisz vittem. Ablakomba ült,

és végignézte a tavaszt velünk,

mert románcunk csak egy tavasszal

tartott, semmi több.

 

Új szárat hozott, levelet.

 Ő elment, sok gondozott

virágját autóba rakta, vitte

újrégi házba. Csak a tűrt maradt.

 

Örömöm azóta is – jégévirág.

Öntözöm, beszélek hozzá.

Álmomban visszaszól, mint

nagy érzés hozzámnőtt bánata:

reflexió.

 

© Balog Gábor

2005.02.27.

 

KÉRDÉSEK JÉGÉNEK

 

Mondd, hol a vége egy szerelemnek,

mi az az első de végső törés,

mire a lélek, fáradt öregember,

a reggeli fényre hunyorogva, kábán,

de értve, hogy itt a reggel,

újra a földre száll, és keserű szájjal

kezd új napot?

 

Mitől lesz szaggá az illat,

az éjjeli neszből mikor marad

bosszantó, álmot elűző,

tűrni köteles hortyogás?

A kandi kacsintás mikortól grimasz,

és hol az a pont, hol a megértés

ölelését félretaszítja önző akarat?

 

Mondd, mikor érünk fel a csúcsra,

hosszú, izzasztó  meredeken,

mikor ülünk le ott elodázni,

nézve a tájat  zöld-barna völgyet,

tavaszt, mozgó embersereget,

mind odalenn, tenni a dolgát,

és mikor, mitől lesz belőlük

unt kép, mitől fárad a szem

nézni a nyugodalmat,

és zsibbad a kéz, hogy fogja kezed?

 

Mi az az első, visszataszító,

mindent szakító tompa döbbenés

ami után már kérdőjelekre

sem vagy hitelesítve,

és nincs magyarázatra sem esély,

csak tűrni lehet, ha képes vagy erre,

és végignézni, hogy sorvad, pusztul,

döglik meg minden, ami kedves,

és miként lesz  előbb unalom,

majd utálat tárgya az ember,

a hit, a cél?

 

Ki az, ki mindezt eligazítja,

aki lenn, vagy odafenn

oly gyilkos-irigy, hogy idejéből

annyi teendőt mind félrehagyva csak

azzal törődik, hogy itt, vagy amott

van két ember, aki megférne békén,

s egymáshoz talán még illenek is,

s hogy annyira bántja a földi öröm,

hogy sandán belerondít?

 

Játszol-e néha a gondolattal,

hogy átveszed az ő szerepét

 magad leszel a mindenek atyja,

forrás, ér, és patak,

mindent elmosó vad zuhatag,

és Te alakítod

minden víz folyását,

mert  a víz is Te vagy?

És mondd, ha játszol, mi, ami dönti,

hogy ringatod, vagy vízbefojtod

a benned üdvöt keresőt?

 

Mondd, mi vagy? Isten,

vagy porszem a táblán?

Döntesz, vagy szél dobál?

És mondd, magyarázd meg,

miért kell mindennek épp úgy

lennie, ahogy belénkégett, mint

tüzes billog, a rémülten

bégető birka nyakán?

Mondd! Hol a vége

a szerelemnek?

 

Te tudsz újrakezdeni?

 

© Balog Gábor 2005.04.25.

PANASZ

 

Ittam az este, most taxira várok,

kinn zuhog az

áldás és dobbal játszik az ég.

Kocsim a sarkon, de semmi kedvem,

hogy beleüljek, mint

belém bátran ült

a vodkasör.

 

Papír előttem – üres tükör,

Arcomra nem vetít rémpofát,

csak néma vádló, hogy ma sem tettem le

futásom rímszedett penzumát,

és hallgatok arról, hogy Jégét elűztem,

hogy kétéve mindig visszajár,

alázni, törni, belém törölni saját

mocskomat a macho egót.

 

A papír hallgat, és én beszélnék,

szavam a füstben dobban, mint a csend,

hogy legyen már béke egyszer,

megállás, belenyugvás és idebenn is

legyen már vége

húnytszemű mozizásnak.

 

Ne várjam vissza a bolygó zsidót,

ne kérjek magamtól lehetetlent!

Ne kísértsem a titoktudót,

aki elrendelte, hogy ott, akkor,

egyszer, vagy többször hibázzak

és eltörjem azt, mit véletlen alkotott.

Belém égett arcot tovább

ne keressem!

 

Bizony, Jégé, mondom:

eleresztenélek!

(Ugye tudod, hogy most hazudok?)

© Balog Gábor 2005.04.04. Arc presszó

TEHETETLENSÉG

 

Mint összefeszített acélrugóban

az egykori izzás összes fájdalma,

a belesűrített minden kalapácsütés,

és víz sustorgó hidege,

úgy feszül bennem is

pattanásig a düh, hogy kényszerítsem

a sorsot, hogy újra összehozzon

szétvált utakat.

 

Mint apró gyermekkéz, homokozóban,

 gáttal alakítja vizek folyását,

tereli mederbe a szerteszét folyót,

úgy formáz akarat irányt a lábnak,

és küldi ki csápjait távoli helyre,

hogy ott is lépésre dobbanjon,

hozzá közeledve.

 

Mint ketrecbe zárt tomboló szabadság,

négy lépés ide és vissza ugyanúgy,

fordul a rácsnál a gondolat újra,

mert rideg a vas és visszaránt a kötél,

tombol Pegazus, mert vágja a zabla,

levágott szárnya megkopasztott,

s a toll, meg a lószőr most pihepárna:

a tolvaj álmait melegíti.

 

Figyeljetek ide!

Tudom az össze útját,

ismerek minden bejárt csapást,

tudom, hogy merre keressem, mikor!

Mégse segít a tudás.

 

A hajnali fények nem melegítik,

szeme üresen látja evilágot.

Hitevesztett, kallódó lélek,

s bennem kevés az ész,

hogy élni tanítsam.

 

Mission impossible…

© Balog Gábor 2005.04.26.

 

KERÜLŐÚT

 

Pipacsos országom útjain

hazafelé a választúton

vettem a jobbot és félretéve a félelmeket

felé indultam, falujába,

vagy azon át, hogy menjek,

hogy odaérve választhasson

bennem a vad dac, vagy a vonzás

és elhajtsak háza előtt,

és el ne kerüljem  az emlékeim.

 

Hamis tudat, eleve rossz hang,

hiszen ott, mikor a kormány

kezemben jobbra mozdult,

ott a válaszúton, már tudtam,

megállni nem fogom,

hogy kikerüljem, hisz velem él,

mindegy, hogy elment,

hogy rászórt átkaim

ámennel visszaküldte és megüzente,

hogy minden visszaüt,

visszahull a gyalázkodóra.

 

Az úton kék zsálya, katóka,

szarkaláb, pipacs suhant

búzához, zabhoz kötötten visszafelé,

mert nyomtam a gázt,

nyomtam erősen

hogy előbb ott legyek,

láthassam legalább otthonát,

ha őt nem is,

mert fényesen fenn volt még a nap

és ilyenkor dologidő van,

ki-ki teszi apró kis útjait,

hogy estére

asztalra varázsolja a betevőt.

 

Szemem az úton, de fejemben ő járt,

a vele együtt megélt percidő,

a vonzás, a hívás, jószagú delej,

a kicsi teste és kezembe simuló hajlatai.

A tükörben, ha visszanéztem,

mögöttem csak szürke szalag

a megtett távol, és

kétoldalt, búcsúzó tavasz fakuló

zöldjében ékszerként villanó

vadvirágok foltjai.

 

Ezernyi gondolat, mind szép,

lágy, mint az este,

mit vele nem várok

és igyekszem letagadni

magamnak is,

szóval ezernyi gondolat

vonta figyelmem az útról,

de kegyes volt, mint oly sokszor,

most is a sors,

s bajba nem kerültem.

 

Falujában a szembejövőkön

kerestem ismerős vonást,

az autók színét, rendszámát

figyeltem, és nem mertem

felverni port a köves úton.

Persze, no persze,

látni nem láttam,

mert mint mondtam,

dologidő volt,

csak a ház állt vártát,

de az is csukott szemekkel,

s csak résre nyílt

egyik redőnye jelezte,

gazdája él!

 

Mentem tovább. Az álmokat,

emlékeket egy időre, mint

nyaralók, nejlonzacskóba csomagolt

szemetet,

 a falu szélénkiraktam.

Vagy csak úgy hiszem!

Hisz újra gyűlnek,

megtöltik újra a képzeletem,

sorra mind,

az „adok” és a „kaptam”

de nem fáj már semmi,

csak egy, ami él: a vonzás.

 

Adjon az úr,

nagy kegyelmet neked Jégé!

 

© Balog Gábor 2005.06.14

 

EGY SZŐKE HAJSZÁL

 

Mint két apró lény, két hangya az úton,

kutatva szagok, élelem után , araszolva

jobbra és balra egymásba ütközik a két

kusza út.

Megállnak, csápjukat messzire nyújtják,

kérdőn, kutatva a másik szagát,

bolondos táncot járnak lábaik,

majd, mert nem királynő

az egyik s nemző a másik,

csak dolgozók, kik az élet

biztos haladását napi útjaikkal teremtik újra,

elválnak, s folyik rendben tovább

a  szokott robot.

Ha zsákmányra, elhullott tetemre

lel az egy, a hír, a jó hír,

 a csápok erdején  lemegy

a boly legmélyebb üregébe,

a sereg lábra kap, s végtelen

sorban indul feldarabolni

a lét szükségletét, a jövő zálogát.

 

Kusza hangyautak, temetetlen,

lábambanélő sok patakmeder,

kirándulások, szeretkezések,

nyári zápor, erdei szeder,

mind odakozmált rossz salakként él

a szürke tekervény televényén,

s mint furcsa paradoxon, él!

Mindennapokra vetíti

feledés barna köpenyét.

 

Kopik a kép, nő a homály, de

köpeny ráncaiban a szőke hajszál,

ahányszor leveszem, mindig visszaül,

és egy arc bújik meg ott.

Belehímzett, ránctalan, lányfiatalság:

Jégé – a szerelem arca.

 

Se közel, se távol, se itt, se máshol

Nincs kiút: veletek élek emlékeim.

 

© Balog Gábor 2005.04.28.